Tisztelt Ítélőtábla!

A Pécsi Törvényszék, mint másodfokú bíróság 2.Bf.221/2023/25. sz. ítéletével szemben az ítélethozatalkor bejelentett fellebbezésem az alábbiakkal indokolom:

Fellebbezésemet a Be. 615. § (2) bek. c) pontjára alapozom. A másodfokú bíróság ugyanis a bűnösségemet olyan bűncselekményben állapította meg, amelyről az elsőfokú bíróság nem rendelkezett. Tény, hogy mind az első fokú, mind a másodfokú bíróság rongálás bűncselekményének elkövetését állapította meg, de nem ugyanazzal a minősítéssel. Az első fokú bíróság minősítése szerint „kisebb kárt okozó rongálást” követtem el. Ezzel szemben a másodfokú bíróság „szabálysértési értékhatárt nem meghaladó, falfirkával elkövetett rongálás” miatt állapította meg a bűnösségemet abban a két vádpontban, amelyben nem mentett fel a vád alól.

 A másodfokú bíróság az első fokú bíróság álláspontom szerint helyes minősítésével szemben azért minősítette a Btk. 371. § (2) bek. b) ba) pontja szerint „falfirka elhelyezésével elkövetett” rongálásnak a cselekményemet, mivel nem vette figyelembe, hogy falfirka fogalmát átértelmező 4/2022. Jogyegységi Határozat (a továbbiakban: JEH) még nem létezett és így nem is lehetett hatályos akkor, amikor a vádbeli cselekményeket elkövettem.

A vád tárgyává tett cselekedeteim elkövetésekor ugyanis még a Fővárosi Bíróságnak a Kúria elvi közzétételi tanácsa által korábban Elvi bírósági döntésként,  EBD 2016.02.B5 számon közzétett,  23. Bf. V. 5250/2015. számú határozata volt irányadó. Ez az Elvi bírósági döntés a Btk. 371. §-ának a falfirka fogalmát meghatározó (7) bekezdésében szereplő „vagyontárgyat” a „falra” vonatkoztatva határozta meg. Ezzel szemben a Kúria a 4/2022. JEH-ben - kvázi jogot alkotva, az addig irányadó Btk. értelmezést jogilag legalábbis megkérdőjelezhető módon kiterjesztve - a (7) bekezdés „vagyontárgy” fogalmát a 371. §  (1) bekezdésben szereplő (bármilyen) „idegen vagyontárgyra” vonatkoztatta. A JEH alkotmányosságát emiatt tudomásom szerint az Alkotmánybíróság a mai napig vizsgálja egy parlamenti képviselők által előterjesztett alkotmányjogi panasz alapján. Azonban akár jogszerűnek minősíti az AB a JEH-nek ezt a jogalkotással felérő jogértelmezését, akár nem, az ügyben ítélkező bíróság álláspontom szerint jogszerűen nem alkalmazhatja visszamenő hatállyal azt. A visszamenőleges alkalmazás tilalma ugyanis a büntetőjogban mindenkor érvényesítendő követelmény.

Az első és a másodfokú bíróság egymástól eltérő minősítésének jogi relevanciája van. A bűnösség megállapításakor a Törvényszék ítélete indoklási részének [32] bekezdésében kifejezetten hivatkozott arra, hogy a falfirkáról szóló 4/2022. JEH a bíróságokra nézve kötelező, és emiatt a bíróság nem hagyhatja figyelmen kívül az abban foglaltakat. A Törvényszék egyebek mellett az indokolás [35] bekezdésében hivatkozott a JEH-re, rögzítetve, hogy az abban foglaltak miatt nem vizsgálhatja az eljárás keretei között az állami szerv politikai tevékenységének jogszerűségét, s ezért ez ügyben nem is kezdeményezi az Európai Unió Bírósága előzetes döntéshozatali eljárását sem. Ugyancsak a [35] bekezdésben szögezte le a másodfokú bíróság a JEH-re utalva azt is, hogy a „jelen jogszabályi környezetben” közvetlenül nem a szabad választáshoz való jogot, hanem a gazdálkodó szervezetek vagyoni érdekeit sértették a vád tárgyává tett cselekmények. Márpedig az, hogy a szabad választáshoz való jog sérelmét a JEH kötelező érvényére hivatkozva a Törvényszék figyelmen kívül hagyta, álláspontom szerint döntően befolyásolta a cselekedetem társadalmi veszélyességének megítélését és a bűnösségem megállapítását a Mahir Cityposter és az ESMA Zrt. hirdetményei ellen elkövetett cselekményeim megítélésekor. Amennyiben a másodfokú bíróság nem falfirkának minősíti a vád tárgyává tett cselekményeket, hanem kisebb értékre elkövetett rongálásnak, akkor a JEH-nek a bíróságokra kötelező volta nem jelenthetett volna a Törvényszék számára hivatkozási alapot. Ez esetben pedig a felmentésem a két imént említett hirdető cég hirdetményeinek megrongálása tekintetében legalább olyan indokolt lett volna, mint a Pont Reklám Kft és a JCDeaux Hungary Zrt. hirdetményei átfestésének, illetve átragasztásának megítélésekor.

Fellebbezésemben a teljes felmentésemet kérem a társadalomra veszélyesség hiányára hivatkozva.

* * *

A továbbiakban reflektálok a Baranya megyei Főügyészség  és a Pécsi Fellebbviteli Főügyészség beadványaiban az ügyészség fellebbezésének alátámasztására felhozott indokokra.

A Főügyészség azt az álláspontot fejtette ki fellebbezése indoklásában, hogy a más tulajdonjogát sértő, non-verbális véleménynyilvánításom nem volt indokolt, mivel a véleményemet más formában is kifejezésre tudtam volna juttatni. Az indokolatlan tulajdonjogsértés miatt viszont a véleménynyilvánításom jogszerűségéhez szükséges arányosság vizsgálatát már el sem végezhette volna a másodfokú bíróság a Főügyészség szerint.

Az alábbiakban azt kívánom igazolni, hogy a 2022-es parlamenti választást megelőzően az ellenzéki előválasztást követő héttől egészen a választás napjáig az utcákon lévő kormányzati politikai hirdetmények feliratokkal és ábrákkal történt lefestése, illetve leragasztása a véleménynyilvánításnak indokolt és arányos formája volt.

A nem-verbális véleménynyilvánításnak ezt a formáját több tényező indokolta.

Ezek közül a legfontosabb, elsőként kiemelendő tényező, hogy a kormány politikai plakátjainak közzététele az alkotmányos rendünk rendkívül súlyos megsértésének minősül. Magyarország az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdése szerint független, demokratikus jogállam, ugyanakkor a kormány politikai plakátjai éppen a demokrácia egyik legalapvetőbb intézményét, a szabad választást lehetetlenítik el.

* * *

Az alábbiakban, a cselekményem indokoltságának alátámasztása érdekében alkotmányjogi fejtegetésbe kell bocsátkoznom:

  A „szabad választás” követelményét már az 1976. évi 8. törvényerejű rendelettel kihirdetett ENSZ Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 25. cikke is előírja. Az 1993. évi XXXI. törvénnyel ratifikált Emberi Jogok Európai Egyezményének (a továbbiakban: EJEE) 1. Kiegészítő Jegyzőkönyve pedig külön cím alatt is rögzíti, ekképpen:  „3. Cikk - Szabad választásokhoz való jog. A Magas Szerződő Felek kötelezik magukat arra, hogy ésszerű időközönként, titkos szavazással szabad választásokat tartanak olyan körülmények között, melyek a törvényhozó testület megválasztását illetően biztosítják a nép véleményének kifejezését.”

Az EJEE alapján ítélkező strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) a szabad választáshoz való jog megsértése miatti kérelmeket elbíráló, több mint fél évszázados ítélkezési gyakorlata során, precedens értékű ítéletekben határozta meg ezen alapjog tartalmi elemeit. E precedensértékű ítéleteit  az EJEB a „Guide on Article 3 of Protocol No. 1 to the European Convention on Human Rights. Right to free elections” [magyarul: „Útmutató az Emberi Jogok Európai Egyezményének 1. Jegyzőkönyve 3. cikkéhez. Szabad választáshoz való jog”] című hivatalos kiadványában (webhely:   www.echr.coe.int/documents/guide_art_3_protocol_1_eng.pdf) ismerteti. Az e kiadványban ismertetett „Vállalkozók Orosz Konzervatív Pártja és mások kontra Oroszország” ügyben, 2007-ben hozott ítélet (webhely: https://www.eods.eu/elex/uploads/files/57c4430070476-RUSSIAN%20CONSERVATIVE%20PARTY%20OF%20ENTREPRENEURS%20v.%20RUSSIA.pdf) 71. és 72. bekezdésében az EJEB az állam semlegességi kötelességét, mint a szabad választáshoz való jog alapkritériumát szó szerint a következőképpen fogalmazta meg:

 „(…) from a voter's perspective, free suffrage comprises two aspects: freedom to form an opinion and freedom to express that opinion. As regards the freedom of voters to form an opinion, the Court notes that the Council of Europe's institutions have primarily described it in terms of the State authorities' obligation to honour their duty of neutrality, particularly where the use of the mass media, billposting, the right to demonstrate and the funding of parties and candidates are concerned. (…)”

Magyar fordításban: „(…) választói szemszögből a szabad választójog két aspektust foglal magában: a véleményalkotás szabadságát és a véleménynyilvánítás szabadságát. Ami a választópolgárok véleményalkotási szabadságát illeti, a Bíróság megjegyzi, hogy az Európa Tanács intézményei ezt elsősorban az állami szerveknek a semlegességi kötelezettségük tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettségeként írták le, különösen a tömegtájékoztatási eszközök használatára, az óriásplakátokra, a tüntetéshez való jogra, valamint a pártok és jelöltek finanszírozására vonatkozóan. (…)”

Amikor az EJEB ítélete az „Európa Tanács intézményeinek leírásait” említi, akkor mindenekelőtt az Európa Tanács Velencei Bizottsága 2002-ben elfogadott, ”A választási ügyekben alkalmazott helyes gyakorlatról szóló Kódexének” (Code of Good Practice in Electoral Matters - a továbbiakban: Választási Kódex), 3.1.a. pontjában rögzítettekre utal. A Választási Kódex „Magyarázat” részének („Explanatory Report”) hivatalos szövege szerint: „Freedom of voters to form an opinion partly overlaps with equality of opportunity. It requires the state – and public authorities generally – to honour their duty of evenhandedness, particularly where the use of the mass media, billposting, the right to demonstrate on public thoroughfares and the funding of parties and candidates are concerned.” Magyar fordításban: „A választópolgárok véleményalkotási szabadsága részben átfedi az esélyegyenlőséget. Megköveteli az államtól – és általában a hatóságoktól –, hogy tartsa tiszteletben a pártatlansági kötelezettségét, különösen, ha a tömegtájékoztatási eszközök használatáról, plakátokról, a közutakon való tüntetéshez való jogról, valamint a pártok és jelöltek finanszírozásáról van szó.” (Forrás: https://www.venice.coe.int/images/SITE%20IMAGES/Publications/Code_conduite_PREMS%20026115%20GBR.pdf  26. oldal)

Feltehetőleg a Velencei Bizottság 2002-es Választási Kódexének és az EJEB idézett, 2007-es ítéletének ismeretében mondta ki a magyar Alkotmánybíróság  63/2008. (IV. 30.) AB határozatában, hogy „[a] parlamenti demokrácia alapja a politikai pártok választópolgári támogatottságért való versengése. A demokrácia egészséges működése nem képzelhető el politikai pluralizmus és a pártok politikai küzdelemben való esélyegyenlősége nélkül. Ez viszont feltételezi a pártok tevékenységére vonatkozó jogi keret azonosságát. Az államnak ezért semlegesnek kell maradnia a politikai pártok küzdelmében és a politikai verseny feltételeit szabályozó jogszabályok megalkotása során.”

Európai uniós tagságunkból következően, a magyar jogrend része még az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) és az Európai Unióról szóló Szerződés (a továbbiakban: EUSZ) is. A Charta 39. cikkének (2) bekezdése és az EUSZ 14. cikkének (3) bekezdése az Európai Parlament tagjainak megválasztását illetően írja elő a szabad választás követelményét.

Szükséges még megemlíteni a magyar alkotmányjogi tradícióiban a Kúria több határozata szerint is kiemelt, mintaszerepet betöltő Német Szövetségi Alkotmánybíróság 2 BvE 1/19 számú ítéletét. Az ítélet indokolásának C része I. fejezete 2.b) pontja szerint:  „Nicht nur während des Wahlkampfes, sondern auch außerhalb von Wahlkampfzeiten erfordert der Grundsatz der Chancengleichheit der Parteien die Beachtung des Gebots staatlicher Neutralität (vgl. BVerfGE 140, 225 <227 Rn. 9>; 148, 11 <25 Rn. 46>).” Magyar fordításban: „A pártok esélyegyenlőségének elve nemcsak a választási kampányban, hanem a választási kampányidőszakon kívül is megköveteli az államsemlegesség követelményének betartását (vö. BVerfGE 140, 225 <227 bek. 9>; 148, 11 <25 bek.). 46>).” (Forrás: https://www.bundesverfassungsgericht.de/SharedDocs/Entscheidungen/DE/2020/06/es20200609_2bve000119.html)

A fenti jogelveknek és bírói döntéseknek a 2022-es magyar országgyűlési választáson történt súlyos megsértését észlelte két olyan tekintélyes nemzetközi szervezet is, amelynek hazánk tagja.

Az EBESZ ODHIR-nak a Kormány által meghívott választási megfigyelői missziója már a 2022. április 3-i választás napján közzétett előzetes jelentésének első mondatában, majd a később közzétett zárójelentésében is rögzítette, hogy „[a]z április 3-án megtartott parlamenti választások és népszavazás lebonyolítása szakszerű és jól szervezett volt, de az egyenlő esélyek hiánya lerontotta a minőségét.” (A hivatalos angol nyelvű szövegben: „The 3 April parliamentary elections and referendum were well administered and professionally managed but marred by the absence of a level playing field.” Forrás: https://www.osce.org/odihr/elections/hungary/511441 )

Ugyancsak az állami szervek politikai semlegességi követelményének megsértése volt az egyik oka annak, ami miatt az Európai Parlament 2022. szeptember 15-i ¾-es szavazattöbbséggel elfogadott határozatának 2. pontjában  tényként szögezte le, hogy Magyarországon „a választásos önkényuralom hibrid rendszere” jött létre. A határozat BM. megjelölésű bekezdése szerint „[a 2022. április 4-i] parlamenti választásokat és népszavazást követő előzetes megállapításaiban és következtetéseiben az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet nemzetközi választási megfigyelő missziója kijelentette, hogy a megfigyelt hírközvetítések elfogultsága és kiegyensúlyozatlansága, valamint a fontosabb indulók közötti viták elmaradása jelentősen korlátozta a választók lehetőségét arra, hogy megalapozott döntést hozhassanak; (…) az EBESZ nemzetközi választási megfigyelő missziója zárójelentésében kiemelte, hogy a széles körű kormányzati reklámkampányok és a közmédiában (…) megjelenő elfogult híradások kiterjedt kampányplatformot biztosítottak a hatalmon lévő párt számára;” (Forrás: https://www.europarl.europa.eu/doceo/document/TA-9-2022-0324_HU.html)

* * *

A fentiekből egyértelmű, hogy a kormánynak a 2022-es parlamenti választást megelőző hirdetménykampánya nyilvánvalóan súlyosan sértette a szabad választás jogát, és ezzel az Alaptörvény demokratikus jogállamra vonatkozó követelményét is.

Az Alaptörvény C) cikk (2) bekezdése szerint: „Senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom (…) kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni.”

A választást megelőző fél évben közzétett kormányplakátok egytől egyig egyértelműen a 2022-es parlamenti választás eredményének befolyásolását célozták a kormánypártok javára és az ellenzéki pártok kárára. Alapos okkal állítható tehát, hogy a plakátok kihelyezéséről döntő kormány tagjainak célja ezzel a mandátumuk jogellenes meghosszabbítása és annak megakadályozása volt, hogy a kormánypártokkal versengő ellenzéki pártok a választáson a kormányrudat demokratikus úton átvegyék. Azaz a kormányplakátok kihelyezéséről döntő kormánytagok e tevékenysége nyilvánvalóan a hatalom kizárólagos birtoklására irányult. Ennek megfelelően az ez ellen való törvényes fellépés nekem nemcsak jogom, de kötelességem is volt az Alaptörvény C) cikk (2) bekezdése alapján.

A kérdés már csak az, hogy törvényes, azaz jogszerű volt-e ez a fellépésem. Ennek eldöntése annak megítélésétől függ, hogy a kormányplakátok megrongálása az általam elkövetett módon vajon valóban a leghatékonyabb, mással nem helyettesíthető módja volt-e a kizárólagos hatalombirtoklásra irányuló tevékenység ellen szükséges fellépésnek részemről, mint egy professzionális politizálással nem foglalkozó, de a közügyek iránti felelősségét átérző állampolgár részéről.

Egyrészt fontos leszögezni, hogy a fellépésem kifejezetten és kizárólag a kormány súlyos alaptörvénysértő magatartásának az eszköze, azaz a kormánypropagandát törvénytelenül hirdető plakátok ellen irányult. Azzal a céllal, hogy e jogsértő hirdetményeknek a választókat befolyásoló hatását csökkentsem és ezzel magának a jogsértésnek a társadalomra veszélyes hatását korlátozzam.

Fontos leszögezni azt is, hogy próbálkoztam más eszközökkel is a jogsértés elhárítására. Ezek az eszközök azonban eredménytelenek maradtak.

2021. novemberétől folyamatosan nyújtottam be az újabb és újabb jogorvoslati kérelmeket az ügyészi szerveknek a rendőrségnek, a Nemzeti Választási Bizottságnak, a Kúriának, az állampolgári jogok biztosának és az Alkotmánybíróságnak. Mindig eredménytelenül. A Legfőbb Ügyészség egy tájékoztató levelében azt is közölte, hogy mindössze a Nemzeti Választási Bizottságnak van jogköre a jogsértést elhárítani képes érdemi döntést hoznia az állami hirdetményeknek a szabad választás jogát sértő voltára hivatkozó kérelmem ügyében, de annak is csak a választást megelőző 50 napos, hivatalos „kampányidőszakban”. Ezen kívül a Legfőbb Ügyészség csak az alapvető jogok biztosának a „visszáság” megállapítását célzó, de a jogsértővel szemben semmiféle szankció alkalmazásával nem járó eljárását tudta javasolni. (Amúgy az alapvető jogos biztosa az ilyen eljárást kezdeményező, tértivevénnyel feladott beadványomra az azóta eltelt közel két év alatt még csak nem is válaszolt.)

A jogorvoslati kérelmeken túl – másokhoz hasonlóan – a médiában is publikáltam a kormány jogsértő eljárása miatt, de az újabb és újabb kormányplakátok kihelyezésének ez sem szabott gátat. Így számomra az egyetlen mód a jogsértő plakátok kihelyezése elleni hatékony fellépésre a plakátkiigazítás maradt. Ezzel igyekeztem a közvélemény figyelmét felhívni a kormány politikai hirdetési tevékenységének közérdeket sértő, társadalomra veszélyes voltára és egyben korlátozni a plakátok közérdeket sértő, társadalomra veszélyes hatását.

 A plakátok közérdeket súlyosan veszélyeztető hatásának ellensúlyozására nekem, mint egyszerű állampolgárnak, más eszköz már nem állt rendelkezésemre. Megfelelő anyagi eszközök híján nyilván nem volt elvárható tőlem, hogy a törvénytelen kormányplakátokhoz legalább megközelítőleg azonos számban ellenplakátokat helyeztessek ki, vagy pl. röplapokat dobjak be minden olyan polgártársam postaládájába, akiket elérhettek a kormány törvénytelen politikai hirdetményei. Ennek a felvetése is nyilvánvalóan nonszensz. Egyszerű állampolgárként az sem volt elvárható tőlem, hogy akár csak egyetlen jogsértő kormányplakát mellett állva heteken,j-hónapokon át 24 órán keresztül valamiféle „prófétaként” hirdessem a plakát törvénytelen voltát minden arra haladónak. Ráadásul itt nem is egy, hanem több ezer plakát mellett kellett volna ezt egyidejűleg megtenni…

A hatalom kizárólagos birtoklására irányuló kormányplakátolással szembeni fellépés, mint alkotmányos kötelezettség teljesítése során tőlem ennyi tellett.

A fentiek alapján tehát a cselekedetem indokolt, a társadalomra nem veszélyes eszköz volt a súlyosan jogsértő, a szabad választás megtartását, mint fontos közérdeket közvetlenül fenyegető és másként sajnos el nem hárítható kormányplakátok hatásának ellensúlyozására.

Mivel a konkrét, jogsértő plakátokon kívül soha semmit nem festettem, vagy ragasztottam át, s a plakátokat tartó állványokat, hirdetőoszlopokat, falfelületeket sem rongáltam meg semmilyen formában, így a cselekedetem arányosságához sem férhet kétség.

* * *

Tény, hogy a fent ismertetett nemzetközi egyezményekkel és bírói ítéletekkel a magyar kormány tudatosan szegül szembe immár közel másfél évtizede. De ezen felül sajnos az is tény, hogy 2019-ben „[a] Kúria áttekintve a magyar Alkotmánybíróság gyakorlatát úgy találta, hogy Magyarország Alaptörvényének autentikus értelmezését adó - és már az Alaptörvényre vonatkozó - alkotmánybírósági gyakorlatból nem olvasható ki ezen doktrína alkalmazása, inkább annak nem létére lehet következtetni [3130/2018. (IV. 19.) AB határozat], és engedi a párt és kormánykommunikáció keveredését. Ezért a Kúria álláspontja szerint Magyarország Alaptörvénye nem írja elő – az egyébként nem semleges természetű – állami szervek semlegességét a választási kampányban.” (Az idézett forrása: a Kúria Kvk.III.38.043/2019/2. számú végzése, Indokolás [23] bekezdés.)

Itt tehát egyfelől a nemzetközi jog és bírói gyakorlat, másfelől a hazai végrehajtó hatalom jogalkalmazói gyakorlata, valamit a választási jogra vonatkozó hazai bírói gyakorlat feszül egymásnak.

Álláspontom szerint ez az a tipikus eset, amikor egy hazai bíróság részéről annak objektív megítélése, hogy vajon a vád tárgyává tett cselekményem valóban egy nagyon súlyos, a hazai alkotmányos rend és több, a nemzetközi jog által is védett alapvető szabadságjog (itt a szabad választáshoz való jog mellett még a politikai és más véleményre tekintet nélküli egyenlő bánásmódhoz való jogot fontos megemlíteni) sérelmének elhárítását, vagy legalábbis a sérelem okozta kár enyhítését, s ezáltal a közérdeket ért jogtalan támadás közvetlen veszélyének elhárítását szolgálta-e, csak korlátozott mértékben várható el.

Emiatt e kérdés megítélése érdekében az alsóbb szintű bíróságokhoz intézett, eredménytelen kérésemet követően ezúton a t. Ítélőtáblát is kérem, hogy kezdeményezze az ügyben az Európai Unió Bírósága előzetes döntéshozatali eljárásának megindítását!

Mindemellett kérem a vád tárgyává tett valamennyi cselekményem tekintetében a társadalomra veszélyesség hiánya miatti felmentésemet!

                                                         Tisztelettel:

Pécs, 2024. november 8.

                                                                                                        Dr. Heindl Péter  

Jó estét kívánok!

Engedjék/engedjétek meg, hogy egy jogeset-ismertetéssel  kezdjem!

Képzeljük el, hogy valaki füstöt lát kiszivárogni a szomszéd bejárati ajtaja alól. Betöri az ajtót és bemegy az idegen lakásba.  Azért teszi, hogy elhárítson egy közveszélyt: A szomszéd lakásának és az egész  lakótömbnek a leégését. Semmilyen bíróság nem fogja ezért őt elítélni annak ellenére, hogy a rongálás és a magánlaksértés benne van a Büntető Törvénykönyvben. Azonban ha valaki közveszélyt hárít el, akkor a cselekedete nem veszélyes a társadalomra és nem is büntethető.

14 évvel ezelőtt valami ahhoz hasonlót éreztem én is, mint az, akinek be kell törnie egy lakásba, hogy ott eloltsa a tüzet. 2010-ben Orbán Viktor megnyerte a parlamenti választást. Majd ezután nem sokkal elrendelte, hogy minden hivatalban, legyen az állami, vagy önkormányzati hivatal, közzé kell tenni az új hatalom politikai nyilatkozatát: a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatát. Ez a nyilatkozat azzal kezdődött, hogy az azelőtti háromnegyed évszázadban előbb 46 év diktatúra és megszállás volt nálunk, majd következett 20 év zűrzavaros időszak, de most, hogy a Fidesz hatalomra került, a magyar nemzet végre újra elnyerte az önrendelkezés jogát.

Mit keres egy pártpolitikai nyilatkozat egy állami munkahelyen? Jogászként tudtam, hogy demokráciában ilyen nem fordulhat elő.

Az is eszembe jutott akkor, hogy bő 20 évvel korábban, 1989-ben azért gyűjtöttünk aláírásokat, hogy az állampárt a munkahelyeken nem politizáljon. Hogy szűnjenek meg a munkahelyi pártszervezetek.  És most több mint 20 év elteltével a hatalom birtokosai újra pártpolitikai propagandát folytatnak munkahelyen: a hivatalokban.

Nem tudtam aludni. Valamit tennem kellett. Addig telefonáltam az ismerőseim között, amíg találtam valakit, aki hajlandó volt velem együtt bemenni a pécsi adóhivatalba és lefotózni, amint én ott tiltakozásként egy paprikajancsit pingálok filctollal az ügyfélváróba kifüggesztett nyilatkozatra. A képet közzétettük a Facebookon. Ez pedig elég volt ahhoz, hogy másnap valamennyi országos politikai napilap tudósítást közöljön az akcióról.

Ennek a politikai nyilatkozatnak a hivatalokban való közzététele csak az első lépés volt. Tudjuk, hogy ezt követően egyre több olyan állami intézkedés történt, ami demokráciában nem fordulhat elő. Sokan tiltakoztunk ez ellen sokféleképpen. Sajnos nem voltunk elegen ahhoz megfékezzük a tüzet. Legfeljebb a lángok terjedésének a lelassítását tudtuk elérni.

Én továbbra is átfestettem, kiigazítottam az állam politikai semlegességének elvét semmibe véve kihelyezett kormányplakátokat. Mert hogy néhány év múlva szinte mindennapossá  váltak a kormányzati politikai hirdetménykampányok.

2015-ben, az orosz bombázások elől hazánkig menekülő szíriai családokat többek közt ilyen szövegű kormányplakátok fogadták: „Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját!” A pécsi rendőrség kerítésére is került egy ilyen plakát. Ekkortájt hangzott el Orbán Viktor legidősebb lányától, Orbán Rácheltől az a mondat, hogy „Mi most már a férjemmel a saját lábunkra álltunk!” Többedmagammal szerveztünk hát egy akciót: egy flashmobot. A rendőrség kerítésén lévő óriásplakátot egy nagy papírral letakartuk, ezzel a szöveggel: „Ha Magyarországra jössz, a te munkádra is szükség van, hogy Orbán Viktor mind az öt gyereke a saját lábára állhasson!” Majd egy vidám dalocskát is elénekeltünk a helyszínen. Kijöttek a rendőrök. Közel két órán át fogva tartottak. Egészen addig, amíg ki nem érkezett a rendőrség bűnügyi helyszínelő csoportja és meg nem állapította, hogy a mi gyurmaragaccsal fölragasztott plakátunk könnyedén eltávolítható az alatta lévő kormányplakát sérelme nélkül. Rongálás tehát nem történt. Ennek ellenére egy túlbuzgó helyi rendőrparancsnok odajött hozzánk és azt mondta: „Még nem tudjuk, hogy mit követtek el, de valamit biztosan elkövettek és ezért Önöket felelősségre fogják vonni! Végül csak ellenem, mint „szervező” ellen indítottak szabálysértési eljárást. A bíróság azonban felmentett. (Az eljárás során a TASZ biztosított számomra jogi képviseletet.)  

Budapesten is született akkor egy felmentő ítélet azzal az indoklással, hogy a kormányplakátoknak az egyenlő bánásmód sérelmére, a hátrányos megkülönböztetés tilalmára hivatkozva történt megrongálása nem társadalomra veszélyes cselekmény, hanem arányos, szabad véleménynyilvánítás, s ezért nem büntetendő. Akkortájt még több bíróság politikailag érzékeny ügyekben is  megőrizte a függetlenségét. Ők is részt vettek a tűzoltásban…

Négy év múlva azonban a magyar legfelsőbb bíróság, a Kúria, két súlyos döntést hozott. Egyrészt kerek perec kimondta, hogy Magyarországon az állam politikai semlegességének követelménye nem érvényesül. Egy másik döntésében pedig azt mondta ki, hogy a plakátok összefirkálása azok tartalmától és a firkáló céljától függetlenül jogsértés. Ráadásul nem is szabálysértés, hanem egyenesen bűncselekmény! A plakátfirkálást ugyanis a Kúria „falfirkának” minősítette át.  A falfirka pedig az okozott kár mértékére tekintet nélkül bűncselekménynek számít.

Aztán eljött a 2022-es parlamenti választás. A kormány ekkor olyat tett, amit addig még nem csinált: Közvetlenül az ellenzéki előválasztás után százmilliárdos nagyságrendű közpénzből indított óriásplakátokkal, internetes és televíziós politikai reklámokkal hirdetménykampányt a kormánypártok mellett és az ellenzék ellen. Ez a kampány aztán egészen a választások napjáig tartott.   

Én erre – többnyire valakit társul bevonva - szisztematikusan nekiálltam a pécsi óriásplakátokat kiigazítani. Egyiket a másik után. Minden plakátra ráragasztottam azt a szöveget is, hogy „Tilos az állam beavatkozása a pártok politikai versenyébe!” Emellett jogi beadványokkal bombáztam a Nemzeti Választási Bizottságot, az ügyészséget, a rendőrséget, az ombudsmant, a Kúriát és az Alkotmánybíróságot. Ezek a szervek azonban sorra elutasították a beadványokat. Mégpedig a hatáskörük hiányára hivatkozva.

Ellenem viszont azóta két büntetőeljárás is indult. Az egyik még akkor. A másik tavaly nyáron, mindössze egyetlen, ráadásul egy iskola területén kihelyezett óriásplakát „kiigazítása” miatt. Ebben az ügyben egy bíró először 100 nap fogházban letöltendő szabadságvesztésre ítélt. A döntése azonban nem vált jogerőssé. A két büntetőügyem azóta is húzódik. Még egyikben sem született jogerős ítélet.

Hiszem, hogy a plakátkiizgazítások miatti és az ilyen ügyekben indult eljárások miatti hírverés a hazai és esetenként a külföldi médiában most is jelentős fékező erőt jelent az állam jogsértő magatartásával szemben. Én mindenesetre nem adom fel. Mindaddig kiigazítom a kormány politikai plakátjait, amíg azok végleg el nem tűnnek az utcákról.  

A füst továbbra is ömlik a lakásból. A tűzvészt valahogy meg kell fékezni.

Amikor az önkényuralom törvényeit megsértjük, vagy amikor az efféle törvénysértéseket nem ítéljük el, bár a hatalom ezt várná el tőlünk, akkor mi is közveszélyt hárítunk el. Az önkényuralom közveszélyes. De ha összefogunk, legyőzhető.

Köszönöm a figyelmet!

https://www.pecsistop.hu/tartalom/cikk/nyilt-levelben-tiltakoznak-wass-albert-ellen

Nyílt levélben tiltakoznak Wass Albert ellen

2012. szeptember 25 | 07:28

Nyílt levélben kéri öt tanár Pécsett a városvezetőséget, hogy a Marx utcanevet ne Wass Albert után kereszteljék át. A levél írói szerint a mostani és az új névadó is borzolhatja a kedélyeket a jobb és baloldali diktatúrák áldozatainál. Javaslatuk szerint Márton Áron erdélyi püspök után kellene elnevezni a kérdéses utcát.

Nyílt levelet fogalmazott meg öt tanár Pécsett a városvezetőségnek, amelyben a tervezett utcanév-változtatások egyike, a Wass Albert utca ellen tiltakoznak. Indoklásuk szerint elfogadható Marx lecserélése egy kommunista diktatúrától szenvedett országban, de hogy Wass Albert nevét viselje az út, azt nem tartják jó döntésnek, mivel az erdélyi író nyíltan antiszemita nézeteket vallott, és Magyarország polgárai közül rengeteget hurcoltak el megsemmisítőtáborokba az 1940-es években.

Éppen emiatt inkább Márton Áron erdélyi püspök személyét javasolják névadónak, mivel az egyházi személy nyíltan kiállt mind az antiszemitizmus, mind pedig a romániai kommunista diktatúra ellen.

A nyílt levelet változtatás nélkül közöljük.

"Tisztelt Polgármester Úr!

Alulírott pécsi polgárok tisztelettel kérjük Önt, a város vezetőjeként szíveskedjék a közgyűlés szeptember 20-i ülésén kezdeményezni, hogy a testület a Marx út nevének megváltoztatásáról hozott korábbi döntésének módosításával az utcát ne Wass Albertről, hanem Márton Áron erdélyi püspökről nevezze el!

Indoklás

Az önkormányzat június 29-i közgyűlésén döntött az utcanév-változtatásról.

A Marx utcanév megszüntetésének indokait el tudjuk fogadni, hiszen a 1989 előtti rendszer áldozatai, azok hozzátartozói, illetve mindazok, akik együtt éreznek a "proletárdiktatúra" áldozataival, okkal gondolhatják azt, hogy bár Karl Marx valóban nagy filozófus és társadalomtudós volt, de azzal, hogy maga javasolta az európai munkáspártoknak a "proletariátus forradalmi diktatúrájának" politikai programjukba emelését, eszmei előkészítőjévé vált egy kegyetlen és embertelen politikai rendszernek.

Wass Albert hazánkban a lakosság egy része számára népszerű, olvasott íróvá vált. Ő viszont a XX. század másik embertelen rendszerével nem egyszerűen eszmeileg azonosult, de e rendszer legsötétebb napjaiban az áldozatokkal szembeni könyörtelen fellépésre uszított.

A holokauszt magyarországi eseményei során 1944. júniusában került sor Kolozsvár zsidó lakosainak deportálására. Közismert, hogy a deportálások során a vidéki településekről a csecsemőktől az aggastyánig minden, a faji törvények szerint zsidónak minősített személyt - német kezdeményezésre, de a magyar közigazgatás és az erőszakszervezetek összehangolt tevékenységének eredményeként - elhurcoltak az országból. Túlnyomó többségüket ezt követően néhány napon belül a nácik meggyilkolták a hitleri Németország által üzemeltetett haláltáborokban. A kolozsvári "Ellenzék" című lap tudósítást közölt néhány elrejtőzött zsidó "lelepleződéséről". Wass Albert erre azonnal írást publikált a lapban "A patkányok honfoglalása" címmel. Ebben a zsidókat "patkányoknak" nevezi, amelyek az embernek csak kárt tudnak okozni, mi több, ellene harcot is folytattak. Az írás "tanulsága", hogy az itt maradt, "falakban, pöcegödrökben elrejtőzött patkányok" eltávolításáról is gondoskodni kell. (Az író antiszemitizmusának megítéléséhez csatoljuk Ágoston Vilmos "Az Újkor szobra" című, 2008-ban megjelent cikkét, aminek utolsó bekezdései foglalkoznak Wass Albert "A patkányok honfoglalása" című írásának megjelenési körülményeivel. Csatoljuk Wass Albert írását is. A jelenlegi kormányzat által kinevezett Médiatanácsnak az írást zsidóellenes szándékkal írott műként megbélyegző 828/2011. (VI. 22.) számú határozatát szintén csatoljuk.)

Azokban a napokban, amikor Wass Albert Kolozsvárott uszító írását közzétette, Márton Áron, Erdély katolikus püspöke a kolozsvári főtéren álló Szent Mihály-templomban az üldözött zsidók melletti kiállásra és az üldözöttek mentésére buzdította a város lakóit. A püspök egyidejűleg beadványokat küldött a magyar állam vezetőinek, melyben a deportálások leállítását követelte. Tevékenységéért Kolozsvár rendőrkapitánya kiutasította a városból, s a magyar fennhatóság alatt álló Észak-Erdélyből is távoznia kellett Erdély Romániához tartozó déli részébe. 1944-es bátor fellépéséért Márton Áron püspök utóbb megkapta a jeruzsálemi Jad Vasem Intézettől a "Világ Igaza" kitüntető címet. Márton Áron bátor elszántsága azonban a háború után is többször megnyilvánult: Előbb azért küzdött, hogy Erdély határait a párizsi békekonferencián az etnikai határok mentén húzzák meg, majd egyháza függetlenségének megőrzéséért folytatott reménytelen küzdelmet a kibontakozó kommunista diktatúrában. Hosszú évekre börtönbe zárták, majd ezt követően hosszú éveken át házi őrizetben tartották. Kiszabadulása után a püspök a Ceausescu rendszer alatt is konokul és megvesztegethetetlenül megőrizte szellemi szuverenitását egészen 1980-ban bekövetkezett haláláig.

Márton Áront azért javasoljuk az utca névadójának Wass albert helyett, mert az ő példaképül állításával egyetérthet mindenki, aki képes együtt érezni a XX. század valamennyi önkényének áldozataival.

Azt gondoljuk, az utcanév-cseréről szóló döntésnek ezzel a korrekciójával mi, pécsiek példát mutathatunk arra, hogy igenis lehetséges a múlt század jobb- és baloldali diktatúráitól sújtott, s jórészt az elszenvedett sérelmek okozta sebek begyógyulatlansága miatt máig megosztott országunkban egyszerre odafigyelni minden sérelmet szenvedett társadalmi csoport érzékenységére.

Javaslatunkat szélesebb körben is megvitattuk. Elsősorban azzal az általunk "Tolerancia Társaságnak" nevezett baráti és szakmai körrel tárgyaltuk meg a névváltoztatás ügyét, amelynek tagjai évek óta azért tartanak rendszeres kapcsolatot egymással, hogy megvitassák, milyen lépéseket tehetünk a különböző népcsoportok és vallási csoportok közötti türelem és megértés szellemének terjesztéséért városunkban és a dél-dunántúli régióban. Megkerestük a Pécsi Zsidó Hitközség vezetőjét, Goldmann Tamás elnök urat is, aki kifejezte egyetértését azzal a kezdeményezéssel, hogy Wass Albert helyett Márton Áron nevét viselje a korábbi Marx út.

Tisztelt Polgármester Úr!

Városunkban most már hosszú évek óta több száz ember részvételével kerül sor arra a felvonulásra, amit a pécsi zsidóság deportálása céljából a holokauszt idején létrehozott gettó felállításának évfordulójára szervez közösen a katolikus egyház Sant Edigio Közössége és a Pécsi Zsidó hitközség. Mi magunk is több alkalommal vettünk részt ezen a felvonuláson barátainkkal, kollégáinkkal, vagy éppen középiskolás diákjainkkal együtt. Egyikünk (Nagy János) az egyik fő szervezője kezdettől a felvonulásnak.

A pécsi közgyűlés számos tagja és vezetője - kormánypártiak és ellenzékiek - vett már részt a megemlékezésen és idén tavasszal is örültünk annak, hogy Ön, polgármester úr elvállalta az esemény fővédnökségét. A felvonuláson megtapasztalhattuk a velünk együtt részt vevők elkötelezettségét a holokauszt áldozatai mellett. Ezért gondoljuk azt, hogy a korábban a pécsi holokauszt-megemlékezésen rendszeresen résztvevő, de most a Wass Albert utcanevet megszavazó városvezetők bizonyára tájékozatlanok voltak az író 1944-es szerepvállalását illetően. Bízunk abban, hogy kellő tájékozottságot szerezve, döntésük módosításával feltétlenül kiállnak majd az áldozatok emléke előtti tisztelet, s a túlélők, valamint a leszármazottak emberi méltóságának tisztelete, indokolt érzékenységük figyelembe vétele mellett.

Kérjük tehát Önt, polgármester úr, szíveskedjék ismertetni a határozat módosítása melletti érveinket a szeptember 20-i közgyűlés előtt, s ezzel együtt javasolni, hogy a korábbi Marx út a jövőben ne Wass Albert, hanem Márton Áron püspök nevét viselje!

Tisztelettel:

Baracs Nóra tanár, Heindl Péter tanár, Nagy János tanár, Nagy Márta tanár, Vörös István tanár" 

Időközi választásokat tartottak a nyár elején, több helyen is. A kutya nem ment el szavazni a kormányellenes oldalról. Még azok sem, akiknek van preferált pártja a mostani parlamenti ellenzék pártjai között. Ők is letargiába estek. Nem látják értelmét az egésznek.

1. Demokratikus elkötelezettség: pártok és választók

Elfogytak a demokraták? A többségnek jó lenne ez a Fidesz-önkényuralom úgy, ahogy van?

Nem hiszem! Igaz, valóban egyre többen lehetnek, akik elhiszik, hogy a többség Orbán-párti. S mivel az átlagember természete olyan, hogy jó érzés a többséghez tartozni, egyre többen be is állnak a sorba. Azonban a többség minden bizonnyal még most is demokrata érzelmű. Még ha úton-útfélen azt is hallani, hogy „a zembereket nem érdekli a demokrácia”.  

Vegyük sorra, amit erről tudunk, s azt, ami ebből következik!

• Továbbra is irányadó az a 2009-ben,^[1] majd 2017-ben^[2] közzétett, független nyugati közvéleménykutatók által adatokkal jól alátámasztott kutatási eredmény, mely szerint honfitársaink körében a demokratikus értékek szignifikánsan magasabbra értékeltek, mint a többi poszt-kommunista közép- és kelet-európai államban.
• Egyebek mellett annak a kutatásnak az eredményéből is, amely során Mikecz Dániel a Republikon Intézet munkatársa a civil aktivisták politikai attitűdjét vizsgálta[3], levonható az a pusztán logikai úton is belátható következtetés, miszerint a 2011-es választási rendszer a választóknak a kétosztatú politikai térfélben való gondolkodásra kényszerítésével rendkívüli mértékben eltorzítja a szavazók párttámogatói magatartását a választásokon. Egyrészt az egymással kompatibilis „régi” baloldali erőket tömörítő pártok (szocik, DK) előnyt élveznek, hiszen sokan azért szavaznak rájuk, mert a velük nem kompatibilis új, még meg nem erősödött pártokat a választói rendszer nem preferálja. Így viszont valódi megújulás a baloldalon nem is várható. Másrészt az adekvát (azaz sokpárti politikai rendszerben nem kétpólusú választást jutalmazó) választási rendszerrel bíró demokráciákhoz képest nálunk a szélsőjobb felülreprezentált lesz a választáson, mivel az amúgy viszonylag alacsony törzsszavazó-bázissal bíró széljobb párt automatikusan a hatalmon lévőkből kiábrándult jobboldaliak kényszer-gyűjtőpártjává válik. Ilyen körülmények között a kétosztatúságot preferáló választási rendszer kényszerét elutasító kormányellenes polgárok egy része el se megy szavazni. (Az ő számuk Závecz Tibor szerint idén áprilisban közel félmillióra volt tehető.^[4])
• A fenti okok miatt a nagyobb pártoknak nem is igazán éri meg kockázatot vállalniuk a rendszerbuktatás célravezető eszközeinek (technikai koalíció/kettős választás/50 napos program/a parlament ellenzéki bojkottja, stb.) alkalmazása érdekében. Hiszen így ugyan ellenzékben maradnak, viszont tartósan meg tudják őrizni a kakas helyét a parlamenti ellenzéki oldal szemétdombján az innovatívabb politikai erőkkel szemben.

2. A szükséges kényszerítő erő

A fentiek miatt a rendszert radikálisan elutasító polgároknak véleményem szerint az a dolga, hogy megteremtsék a szervezeti kereteit annak a politikai erőnek, amely képes kényszerítő erővel hatni nemcsak a kormányzatra, hanem az ilyen-olyan okból rendszerkomforttá vált parlamenti ellenzéki pártokra is a demokratikus átalakulás kikényszerítése érdekében.

Nem arról van szó, hogy egy újabb, hasonló pártot kellene alapítani a „régiekkel” (egyfelől a szocikkal és a DK-val, másfelől a Jobbikkal)  már most versengő LMP és a Momentum mellé, vagy a mára már elvérzett Együtt helyett! Olyan politikai szervezet/párt megalapítására gondolok, amelynek a célja kizárólag a NER megbuktatása, majd egy új, demokratikus alkotmányos rendszer alapjainak lerakásában, ezt követően pedig egy mielőbbi, demokratikus választás kiírásában való közreműködés és nem több. Egy új, demokratikus rendszerű választáson ez az alakulat már nem is indulna. A politikai terepet ott már teljes egészében átadná azoknak a pártoknak és más politikai szereplőknek, amelyek a demokratikus politikai rendszer üzemszerű működtetésére vállalkoznak.

Hogyan érvényesülhet ennek az új politikai szervezetnek a kényszerítő ereje a jelenlegi politikai viszonyok között?

• A szervezet megalakulásától pillanatától követeli az Orbán-kormányzattól új választás kiírását a 2017 októberében a Közös Ország Mozgalom kezdeményezésére megalkotott „nyolcpárti törvénytervezet” szerinti, arányos és igazságos választási rendszer alapján. Követelésének nyomatékosítása érdekében a politikai küzdelem valamennyi erőszakmentes eszközét alkalmazza, beleértve a polgári engedetlenséget is.
• A szervezet ezzel párhuzamosan felvállalja, hogy menedzseli az eddig technikai koalíció^[5]/kettős, vagy két lépcsős választás^[6]/50 napos program^[7] néven is nevezett koncepciót (amit a továbbiakban az egyszerűség kedvéért „50 napos program”-nak fogok nevezni), s azt folyvást népszerűsíti, mint lehetséges kiutat a demokrácia válságából abban az esetben, ha a kormányzat nem enged a jelenlegi parlamenti ciklus végéig a „nyolcpárti javaslat” szerinti arányos és igazságos rendszerű választás kiírása iránti követelésnek. E munka részeként elkezdi felkutatni azokat a lehetséges jelölteket is, akik az 50 napos programot egy még a jelenlegi rendszerben kiírt választáson az egyéni körzetekben képesek lehetnek képviselni. Aztán pedig valamilyen demokratikus technikával kiválasztja közülük a legmegfelelőbbeket: minden egyéni választói körzetbe egyet-egyet.

Itt most egy kis kitérőt kell tennem, hogy vázoljam slágvortokban az 50 napos programot azoknak, akik még nem hallották/olvasták el százszor. Akiknek viszont már a könyökükön jön ki, azok most az alábbi, két csillag közötti szövegrészt átugorhatják!

*

                A legfontosabb annak a tudomásulvétele, hogy a jelenlegi választási rendszer nem alkalmas az országot kormányzó erők kiválasztására. Alkalmas viszont arra, hogy az ellenzék egyfajta „népszavazásként” használja, mégpedig két kérdés megválaszolása céljából.

Az első kérdés: Akarja-e Ön, hogy a választás után ne gyakorolja tovább az Orbán-kormányzat a hatalmát?

A második kérdés: Akarja-e Ön, hogy az ellenzék által nyilvános vita eredményeként közösen felvállalt és még a választás előtt a választók elé tárt, a szabad és igazságos választás szabályaira vonatkozó, továbbá a szabad és demokratikus közélet legalapvetőbb feltételeit megteremtő jogszabálycsomag törvénybeiktatását követően az új országgyűlés haladéktalanul új választást írjon ki, hogy azon a nép immár szabadon, demokratikus szabályok alapján, négy évre parlamenti képviselőket választhasson, a megválasztott képviselők pedig négy évre felhatalmazást adjanak egy új kormánynak?

A két kérdést egyszerre, az ellenzék képviselőinek az alábbi módon történő megválasztásával válaszolhatjuk meg egy esetlegesen még a Fidesz 2011-es szabályai alapján kiírt választáson:

o             Az országgyűlési választáson a demokratikus rendszerváltást elsődleges célként kitűző ellenzéknek olyan köztiszteletre méltó (bár nem feltétlenül közismert) egyéni jelölteket kell közösen az egyéni választókörzetek mindegyikében elindítani, akik azon felül, hogy köztiszteletre méltók, egyik ellenzéki párthoz sem állnak közel. Így az elutasítottságuk alacsony lesz a különböző értékpreferenciájú ellenzéki szavazók részéről. (Akár ezzel megbízott ügyvédek is szóba jöhetnek jelöltként, hiszen feladatuk nem politikai munka lesz, hanem pusztán eljárásjogi.)

o             Az így induló jelöltek vállalják, hogy a most regnáló kormányzat győzelme esetén nem ülnek be a parlamentbe. Egy percig sem akarják ugyanis a NER demokratikus jellegének látszatát kelteni azzal, hogy amennyiben a parlamenti munkának nem az egyetlen célja a rendszer demokratikus átalakítása, akkor is készek - a NER-t legitimáló „díszellenzékként” – részt venni abban!

o             Amennyiben a hatalomnak a NER biztosította óriási, látszólag behozhatatlan versenyelőnye ellenére úgy tudnak győzni a jelöltek, hogy a többi, velük együtt rendszerváltásra vállalkozó ellenzéki képviselővel együtt sikerül többséget szerezniük a törvényhozásban, úgy beülnek a parlament széksoraiba. A rendszerbuktató-rendszerváltó képviselők azonban kizárólag arra az időre ülnek be (max. néhány hónapra), ameddig a NER demokratikus reformjának egy új, szabad és igazságos választást lehetővé tévő minimumát megvalósítják. Ezen rövid idő alatt minimális célként legalább az új - már a választás előtt megalkotott és a szavazók elé tárt – választási rendszer és a szabad politizálás feltételeit biztosító legfontosabb alkotmányos szabályrendszer törvénybe iktatását vállalniuk kell. E célhoz jó alapot nyújthat az a tény, hogy a választási rendszer reformjára és a szabad, demokratikus politizálás legalapvetőbb feltételeinek megteremtésére van is már egy, a Közös Ország Mozgalom kezdeményezésére nyilvános vita során megalkotott, s végül nyolc ellenzéki párt konszenzusával elfogadott törvénytervezet 2017. októbere óta.[8]

o             Az e célból megválasztott képviselők parlamenti munkájuk utolsó lépéseként haladéktalanul kiírják az új, demokratikus rendszerű választást, amin már mindenki szabadon, összefogási kényszer nélkül szavazhat a kedvenc jelöltjére, pártjára.

*

Természetesen a létrehozandó új politikai szervezet törekedne arra, hogy az 50 napos programmal induló jelölteket a jelenlegi ellenzéki pártok fogadják el közös jelöltként.

Ugyanakkor várható, hogy a mostani parlament ellenzék pártjai, ahogy eddig is, megpróbálnak majd kitérni a rendszerbuktató program komolyan vétele elől. Az eddiginél sokkal nehezebb lesz ezt tenniük azonban akkor, ha az 50 napos program megvalósításának céljával indulni kész jelöltek meglebegtetik, hogy amennyiben a pártok támogatását nem tudják megszerezni a rendszerbuktató program megvalósításában való részvételhez, akkor önállóan, a vonakodó ellenzéki pártokkal konkurálva is elindulnak programjuk megvalósítása érdekében a következő választáson, amennyiben azt még a 2011-es törvény alapján írják ki. Ráadásul ez esetben nem csak egyéni jelöltként indulnak el, a listás helyeket meghagyva az ellenzéki pártoknak, de a rendszerbuktató programmal fellépő új politikai szervezet önálló listáján is!

A pártok vonakodása esetére szóló önálló indulás esetén a rendszerbuktató programmal induló szervezet önállóan megjelenne a közvéleménykutatásokon már a választás kiírása előtti években. Támogatására pedig nem kis részben a koncepciót ellenző ellenzéki pártoktól csoportosulnak át majd a szavazók. És ez az, ami a papíron ellenzéki politikát hirdető pártokat az eddigi elkerülő magatartásuk megváltoztatására kényszerítheti! Ehhez a rendszerbuktatás ügyében fellépők számíthatnának a minden pártban jelenlévő, a demokrácia megvalósításának érdekeit a párt látszólagos rövidtávú érdekei elé helyezni kész tagok támogatására is.

S ha a „kényszerítés” netán még így se lenne eredményes?

A rendszerbuktató szerveződés akkor sem lenne hiábavaló. Hiszen általa megjelenne a tisztán a rendszerbuktatást felvállaló új erők szövetsége, amit a következetes rendszertagadó szavazók sajátjuknak érezhetnek, s ami képes lehet koordinálni azt a tevékenységet, amely a rendszer mielőbbi bukását, s a bukás után az alkotmányos rendszer demokratikus átalakulást hozhatja el. Ez az erő nemcsak Orbán Viktor hatalma fölött, de a Fidesszel „kartellező”, álellenzékinek bizonyuló politikai erőket is magába foglaló hatalmi struktúra egésze fölött képes lehet a demokrácia eszméjét győzelemre segíteni.

Ennek a rendszertagadó, rendszerbuktatást szervező politikai erőnek a megteremtéséhez kell nekünk, a NER-t szőröstül-bőröstül elutasító demokratáknak összefognunk!

3. Civil mozgalomárok és professzionális szervezők

Azoknak a szervezeti kereteknek a megteremtése, amelyek alkalmasak közfeladatok ellátására alkalmas jelöltek megtalálására és támogatására, továbbá a mozgalmi munka anyagi feltételeinek megteremtése és mindannak a biztosítása, amire a rendszerbuktatáshoz szükség van, nos, ez főként szervezői feladat.

De mit fogunk csinálni civil mozgalmárként, ha ezt a szervezetet létrehozzuk?

Jórészt ugyanazt, mint eddig. Tiltakozunk, akciózunk, érdeket érvényesítünk - civil mozgalmi eszközökkel. Bombázzuk a rendszert a hibái és bűnei leleplezésével a nyilvánosság előtt. Civilként cselekedünk a megsértett érdekű társadalmi csoportok sérelmeinek orvoslásáért. Rámutatunk a vetélytárs nélkül a hatalmukat gyakorlók alkalmatlanságára. Szembesítjük polgártársainkat azzal, hogy a hatalom azért képes a legnagyobb bűnök elkövetésére is, mert úgy érzi, bebiztosította magát egy olyan rendszerrel, amelyben a hatalomváltás normál úton, a pártok versengésének eredményeként nem lehetséges. Nem lehetséges, mégpedig a hatalom kritizálására kész média és a hatalomtól független informálódási lehetőségek radikális visszaszorítása miatt, a kritikára hajlók megfélemlítése miatt, a politizálás anyagi forrásainak kisajátítása miatt, a politikai cselekvés lehetőségeinek adminisztratív korlátozása miatt, de legfőképpen a sokpárti magyar politikai rendszerre erőszakolt, az ellenzéki szavazókat csapdába ejtő "kétpárti-típusú" választási rendszer miatt.

Ezt eddig is csinálhattuk. Most már viszont azt is hozzátehetjük majd, hogy immár létrehoztuk azt a szervezeti keretet, amivel a rendszerbuktatás menedzselhető, akár önállóan, akár a menedzselés feladataitól az eltelt két választási ciklusban vonakodó, s ehelyett inkább a NER parlamentjében a rendszer-szabályait elfogadó kollaboráns politizálást választó ellenzéki pártokkal együtt. Van tehát olyan elérhető cél, amiért érdemes küzdeni, amiért érdemes mind többeknek az utcára vonulni!

  Szembe kell néznünk még egy problémával! Azok többsége, akik a civil mozgalomban eddig aktívak voltak – s e szempontból közéjük tartozom magam is -, valóban „civil”. A mozgalmárok elsöprő többsége nem akart soha hivatásos politikussá válni. 

Magamról tudom, hogy a jövőben sem lesz több fölös munkakapacitásom, mint eddig volt. Egy dologban állok talán jobban : Némi pénzhez jutottam, ami elegendőnek tűnik a cél érdekében egy képviselőjelölésre is alkalmas civil szervezet jogi személyiséggel való felruházására, azaz a működéséhez szükséges jogi feltételek megteremtésére.

Viszont olyan küzdőtársakat is be kell vonnunk a további munkába, akik hajlandók hivatásosként is politizálni a rendszerbuktatás menedzselése érdekében. Ránk, valódi civil aktivistákra nagy szükség van, de ezt a bulit nem, vagy nem csak nekünk kell megszervezni!

Itt Pécsett – a szülővárosomban, ahol élek – minden bizonnyal a nálunk (az eddigi a szervező munka tetemes részét felvállaló, jócskán középkorúaknál) fiatalabb generációhoz tartozóknak kell jelentősebb szerepet vállalniuk a munka elvégzésében. Őket kell megtalálni! Hogy kiket? Nem tudom. Bár van legalább féltucatnyi „jelöltem” a pécsi aktivisták fiataljai között, akiket érdemes lenne megkörnyékezni...

Nélkülözhetetlenek a fiatalok, de szükség van mindenkire a sikerhez. Minden bizonnyal csak velünk, idősebbekkel együtt van meg a pécsi „kritikus tömeg”, még ha a főszerep valószínűleg – reményeim szerint – már nem ránk vár! Bár, ki tudja...

Amúgy, ha nem készítünk rendszerbuktató koncepciókat és nem törekszünk szervezetten azok megvalósítására, hanem csak várunk a sültgalambra, akkor is megbukik a NER előbb-utóbb. De hogy már egy hónap, vagy csak fél évszázad múlva, azt nem lehet tudni. És az is biztos, hogy ha nincs egy jelentős, szervezett politikai erő által támogatott, átgondolt koncepció a NER utáni politikai rendszer mikéntjéről, akkor a mostani rendszer bukása után bármi – akár a mostani helyzetnél rosszabb is – bekövetkezhet.

4. A demokraták erejében bízva

Kedves Civil Mozgalmártársak!

Tudom, hogy nem könnyű újra belevágni, s egy dombbal feljebb mászni, annyi kudarc után! Két parlamenti választás is lezajlott már a NER ránk kényszerítése óta, de még mindig a „Nemzeti Együttműködés Rendszerének” csúfolt önkényuralomban élünk. Úgy vélem viszont, hogy ha elkezdjük a szerveződést, onnantól már egyre könnyebb lesz. Meg fog mozdulni a világ körülöttünk.

Most, első körben,  szerintem főként olyan emberekre van szükség, akik nagyon tudnak hinni. Miben is?

Egyrészt abban, hogy a demokrácia az egyetlen út, amely elhozhatja az ország népének boldogulását. Hozzáteszem: a hazai demokrácia kivívásával az egész világ demokratikus fejlődéséhez is hozzá tudunk járulni. A mi győzelmünk talán elhozhatja az „illiberális demokráciák” alkonyát, és ezáltal újabb lökést adhat a demokrácia eszméjének terjedéséhez az egész világon.

Másrészt hinni kell abban, hogy a mi társadalmunk - sok kishitű ellenvéleménnyel szemben - érett a demokráciára.

Harmadrészt el kell hinnünk a hazai politikai szereplőktől független kutatásokat végző nyugati közvéleménykutatóknak – a Pew Researchnak, vagy az IPSOS-nak – hogy a többség nálunk igencsak akarja a demokráciát.

Mindebben erősen hinniük kell most azoknak, akik ezt a mozgalmat készek továbblendíteni a tavaszi választás utáni apátiából! Nem egy olyan újabb „élcsapatra” van szükség, amelyik abban hisz, hogy „bár a többség gondolkodása elmaradott, viszont majd mi, avantgardisták, képesek leszünk jó irányba fordítani a világ folyását!” Olyanokra van szükség, akik a nép demokratikus elkötelezettségében hisznek, s e demokratikus elkötelezettségbe helyezve a bizalmukat bíznak a mozgalom sikerében.

Azt sem kell elhinni, hogy holmi „migráncsozással” a diktatúra hívévé lehet tenni a polgártársainkat. Lehet, hogy a bevándorlás kérdésében megoszlik a véleményünk. Ettől még a többség lehet demokrata! Hihet abban, hogy a bevándorlás kérdését is a nép bölcsessége és nem egy akarnok diktátornak a nép jogait korlátozó politikája fogja megoldani.

Nos tehát :

Várom a jelentkezőket a ferencheindlpeter@gmail.com-ra, vagy a Facebook Messengeren nekem küldött üzenetben. Az első találkozót akár Pécsett is összehozhatnák a koncepció hívei.  Akárhol is, ott majd közösen dönthetünk a továbbiakról.

Heindl Péter  

[1] https://www.es.hu/cikk/2014-10-31/heindl-peter/a-nep-felreertett-szava.html A cikkben a PEW Research Centernek arra a kutatási összefoglalójára hivatkozom, amely itt olvasható: http://www.pewglobal.org/2010/04/07/hungary-dissatisfied-with-democracy-but-not-its-ideals/

[2] http://www.iri.org/sites/default/files/four_country_full_presentation_may_24_2017.pdf Az International Republican Institute által megrendelt IPSOS felmérésről szóló jelentés 22. oldalán olvashatók azok az adatok, amelyek összegzik a négy visegrádi állam polgárainak válaszait a következő kérdésre: „Ön szerint melyik a fontosabb: a virágzó gazdaság, vagy a demokratikus kormányzás?” Az adatok szerint a szlovákok 47 %-a, a csehek 49%-a, a lengyelek 51%-a, a magyaroknak viszont már 54%-a válaszolt úgy, hogy a demokrácia fontosabb, vagy inkább fontosabb számára, mint a virágzó gazdaság.

[3] Mikecz Dániel említett kutatása szerint az internetadó-elleni tüntetés után fellendült civil tiltakozómozgalom aktivistái arra a kérdésre, hogy „melyik párt az Ön számára a legszimpatikusabb, a legnagyobb arányban az „új” demokratikus pártokat (Együtt, LMP, Párbeszéd) választották. Fontos, hogy a kutató nem arra kérdezett rá, hogy „melyik pártra szavaznának?”, hanem arra hogy „melyik a pártok közül a legrokonszenvesebb?”. Erről a kutatási eredményről Mikecz Dániel egy power point bemutatóval kísért előadásán kaphatott az érdeklődő közönség tájékoztatást 2016-ban. A neten viszont mindössze egyetlen olyan publikációt találtam, amiben a szerző a saját kutatását elemzi. Ebben az okok alaposabb elemzése nélkül mindössze egy rövid utalás tesz Mikecz arról, hogy „a civilek a hozzájuk hátterük alapján közelebb álló pártoknak (az Együttnek, az LMP-nek és a Párbeszédnek) nem képesek tömegtámogatást adni.”  http://ujegyenloseg.hu/a-civil-politizalas-eselyei/

[4] https://mno.hu/belfold/zavecz-tibor-orban-belefujt-a-harci-kurtbe-2459124

[5].http://nol.hu/belfold/20110712-javaslat_alkotmanykorrekcios_szovetsegre-1132601 A koncepció egy lehetséges megvalósítási módját részletesen Ruzsa Ferenc filozófiaprofesszor dolgozta ki egy 2012 elején közzétett írásában: https://akoztarsasagmegmentese.blog.hu/2012/02/02/a_koztarsasag_megmentese

[6] http://nol.hu/velemeny/kettos-valasztast-1619829

[7] https://www.facebook.com/notes/50nap/az-50-napos-program/1983841485161285/

[8] https://index.hu/belfold/2017/10/16/kozos_orszag_mozgalom_valasztojogi_reform/ ; A tervezet teljes szövege itt olvasható: https://4cdn.hu/kraken/raw/upload/74XL5b7V8nhA.pdf

Éljenek a bátrak, akik most is eljöttek tiltakozni az önkény ellen!     

Mi, pécsiek, tüntetünk, hol kevesebben, hol többen, de addig biztosan nem hagyjuk abba, amíg ez a mások megfélemlítésére építő önkényuralmi rendszer, amely a mi gyönyörű városunkat is megfertőzni igyekszik, meg nem szűnik.

 Mert hogy előbb-utóbb megszűnik, az biztos. És ha mi minden önkényes intézkedés ellen fölemeljük a szavunkat, ha soha nem nézzük tétlenül az önkényt, akkor azzal az önkényuralom bukását segítjük elő, az is biztos.

Jönnek a választások. Már négy éve is többen szavaztak Orbánék távozására, mint ahányan támogatták őket, de ők maradtak. A korábbi választási rendszerben megbukott minden kormány, amit a többség leszavazott. Orbánék azonban alkottak egy olyan rendszert, amelyben akkor is maradhattak, amikor a választók abszolút többsége ellenük szavazott. És ne legyenek kétségeink: amíg a most fölöttünk önkényuralmat gyakorlók nem érzik azt, hogy az őket elutasító valamennyi polgár közösen, egymással együttműködve áll ki ellenük, addig nem is fognak soha lemondani a hatalomról sem itt, a városunkban, sem másutt az országban.

Ez itt most nem a pártoskodás ideje.  Ahhoz, hogy sok párt közül tudjunk választani magunknak vezetőket, először újra kell teremteni a demokráciát.

106 bátor emberre van szükség. 106 bátor civil - minden egyéni választókörzetben egy - tavasszal el tudja söpörni az önkényt. 106 ember, akit valamennyien, pártállásra tekintet nélkül támogathatunk, s akiknek az egyetlen feladatuk, hogy a parlamentbe kerülve megteremtsék egy tisztességes választás feltételeit és átadják a hatalmat a demokratikus úton megválasztott hivatásos politikusoknak.

Először meg kell buktatnunk ezt a rendszert, hogy aztán már mindenki szabadon szavazhasson a kedvenc politikusára, pártjára.

Ez most a dolgunk: folyamatosan, határozottan tiltakozni az önkényuralom minden népellenes megnyilvánulása ellen és megtalálni azt a 106 bátor embert, aki mögé minden párt, minden polgártársunk beállhat, hogy közösen helyreállítsuk a demokráciát!

Éljen a szabad Magyarország! Éljen a magyar nép!

Heindl Péter

A Közös Ország Mozgalom (KOM) kezdeményezésére és a mozgalom kordinálásával a budapesti Kossuth tér mellett fölállított Agórán, nyilvános vita eredményeként nyolc ellenzéki párt – az MSZP, az LMP, a DK, a Momentum, az Együtt, a PM, a MoMa és az MLP – október elejére közös törvényjavaslatot dolgozott ki az „igazsgásos választási rendszerről”, amelyet a parlament elé vittek. Egy kilencedik párt, a Jobbik, a tervezet parlamenti támogatásáról tett ígéretet. Ezt követően a Közös Ország Mozgalom Gulyás Márton előterjesztésére a mozgalom aktivistáinak „plenáris ülésén” 38 szavazattal 18 ellenében úgy döntött, hogy a KOM a választók mozgósítására támaszkodva törekszik az ellenzéki pártok koordinált jelöltek és független jelöltek támogatására szóló együttműködésének ösztönzésére a 106  egyéni körzetben a 2018 tavaszán esedékes országgyűlési választáson, amit minden bizonnyal még az Orbán-féle 2011-es választási törvény alapján fognak megtartani.

A szavazáson magam a javaslat ellen szavaztam. Gulyás Márton javaslatát ugyanis nem tartom elégségesnek ahhoz, hogy a társadalom kormányellenes többsége a választáson érvényesíteni tudja a jelenlegi kormányzat elzavarására irányuló akaratát. A javaslat nem elégséges ahhoz sem, hogy a rendszer legitimitását tagadó, azt szavazatukkal legitimálni semmiképp nem akaró választópolgárok érdemben részt vehessenek a NER kormányának megbuktatására irányuló együttműködésben.

 A KOM október 26-i, szakértői munkacsoport-megbeszélésén a Gulyás Márton féle javaslatot részben kiegészítő, részben azzal szemben alternatívát jelentő javaslatot terjesztettem elő a KOM aktivistáinak a választással kapcsolatos magatartására vonatkozóan. A javaslatot a további megvitathatóság érdekében a munkacsoport döntése alapján írásba foglaltam. A javaslatot nemcsak a KOM aktivistáinak, de az elmúlt években kibontakozott valamennyi rendszerellenes civil mozgalom aktivistáinak is a figyelmébe ajánlom.

Íme a javaslat:

A rendszerellenes mozgalmak aktivistáinak egy csoportja független jelöltként rendszertagadó elektorokat állít mind a 106 egyéni körzetben a "Nemzeti Együttműködés Rendszerét" elutasító választópolgárok számára.

A jelöltek „elektorként” - azaz egy előre megtervezett és a választók előtt közösen felvállalt parlamenti szavazási procedúra végrehajtására - indulnak a 2018-ban még a jelenlegi rendszerben kiírt választáson. Az "elektori választási program" az új választási eljárás lebonyolítását vállaló miniszterelnök megválasztását, a nyolcpárti, „igazságos választási rendszerről” szóló törvénytervezet megszavazását, majd az országgyűlés önfeloszlatásáról szóló döntést  [Alaptörvény, AZ ÁLLAM c. rész, III. cikk, (2) bekezdés] foglalja magában.

A jelöltek vállalják azt is, hogy amennyiben a tavaszi választáson körzetükben nyernek, azonban a választás eredményének ismeretében nyilvánvalóvá válik, hogy a  parlament összetétele nem teszi lehetővé a vállalt szavazási procedúra végrehajtását, akkor nem veszik át képviselői mandátumukat. (Vita tárgyát képezheti, hogy esetleg mégis átveszik a mandátumot, de csak a parlament 2/3-os szavazásain vesznek részt, képviselői tiszteletdíjat azonban nem fogadnak el. Felmerülő költségeiket ez esetben a rendszertagadó civil mozgalmak fedezik.)

Mivel az elektorok nem hivatásos politikusok, személyük könnyen kiválasztható az elmúlt évek rendszertagadó civil mozgalmainak aktivistái és támogatói közül.

Fontos, hogy a jelöltek személye „cserélhető”. A jelöltek visszalépésére a választás előtt két esetben kerülhet sor. Egyrészt akkor, ha az adott körzetben ismertebb, hitelesebb jelöltet lehet találni, akár annak eredményeként, hogy a politikai szervezetekkel – pártokkal, civil önszerveződésekkel – folytatott tárgyalások során nyerésre esélyesebb elektor-jelölt személye merül föl. Másrészt a jelöltek visszalépésére akkor is sor kerülhet, ha az ellenzéki pártok közötti koordinált jelölés eredményeként a közvéleménykutatások szerint egyértelműen és a közvélemény számára is meggyőzően nyerésesélyes – azaz a jelenlegi kormánypártok parlamenti mandátumainak számát 50% alá szorító –  választási összefogás jön létre és ha a kormánypártokat 50% alá szorító ellenzéki „koordinált jelölteknek” is deklarált célja a nyolcpárti „igazságos választási rendszerről” szóló törvénytervezet megszavazása, majd az a szerinti új választás kiírása. Egyértelműen le kell szögezni, hogy a rendszerváltó elektor-jelöltek számára semmiképp sem lehet visszalépési ok, ha a pártok összefogásával mindössze arra nyílik esély, hogy a jelenlegi kormánypártok parlamenti 2/3-át megakadályozzák. Ez esetben ugyanis a rendszertagadás, mint cél hiúsulna meg. Hiszen az 1/3-nál több mandátumot szerzett ellenzéki képviselők a rendszer részeként, azaz a rendszer legitimációját erősítve vennének részt a NER-parlament munkájában. A rendszertagadó választók aktivitására ilyen cél mellett nem is lehetne számítani, mivel az aktív szavazók maguk is legitimálnák ez esetben a NER választási rendszerét. Egy ilyen, 2/3 elleni összefogás sokkal inkább szolgálná a NER stabilizálódását, mint annak felszámolását. Hiszen gyengítené azokat az erőket, amelyek egyértelműen elkötelezettek a NER-nek egy demokratikus rendszerrel való mielőbbi leváltása iránt, leginkább éppen azzal, hogy az összefogásban résztvevők a választókat is a NER-t legitimáló magatartásra buzdítanák.

A rendszerváltó szavazók elektorainak mielőbbi jelöléséből származó előnyök:

-          Kiváló lehetőséget biztosít a jelenlegi rendszer önkényuralmi, antidemokratikus jellegének hirdetésére, és a választópolgárok mozgósítására a rendszertagadó/rendszerváltó aktivitás irányába.

-          Lehetőséget biztosít azoknak a választóknak a mozgósítására, akik a közvéleménykutatások szerint kormányellenesek ugyan, de a jelenlegi keretek között „nem pártválasztók”. (Kb. egymillió, ilyen attitűddel bíró polgártársunkról van szó!) Ezáltal növelhető azoknak a választópolgároknak a száma, akik szavazatukkal a kormányellenes szavazók táborát növelik. A listás szavazatok alapján mérhető ellenzéki szavazótöbbség is megteremthető, illetve arányában növelhető az elektor-jelöléssel, amennyiben az elektorok kampányuk során arra bíztatják a szavazókat, hogy listás szavazatukkal a következetesen rendszertagadó pártokra adják. Amennyiben pedig egyetlen „nagyobb” (az 5%-os küszöb átlépésére esélyes) ilyen pártot, vagy pártszövetséget nem lehet találni a listát állító szervezetek között, akkor arra lehet bíztatni a szavazókat az elektorjelöltek kampánya során, hogy szavazzanak olyan ellenzéki párt listájára, amelynek nincs esélye a parlamenti bejutásra, mert ez esetben is ki tudják fejezni a rendszer legitimálása nélkül (azaz „díszellenzéki” képviselők bejuttatásának támogatása nélkül) a választáson ellenzéki meggyőződésüket, amivel 2018 után is igazolni lehet, hogy a szavazók többsége által elutasított – azaz demokratikus legitimációval nem bíró – kormány uralkodik az országban.

- A független jelöltek támogatására akár a szélsőjobb szavazói is mozgósíthatók és így nagyon megnőhet a választási győzelem esélye, egy csak az antirasszista demokratákat megszólító pártokat összefogó, koordinált jelöltállításhoz képest.

-          A rendszertagadó elektor-jelöltek állításának és a mellettük való kampánynak óriási ösztönző hatása lehet az ellenzéki pártokra egy valódi, rendszerváltó célú kooperáció kialakítása céljából. Kényszerítő (és népszerűségükre akár közvetlenül is ható) befolyást lehet gyakorolni ezekre a pártokra a rendszer antidemokratikus jellegére rámutató kampánnyal, továbbá annak bemutatásával, hogy igenis létezik megvalósítható alternatíva az ellenzéki pártok egymással is versengő, más perspektíva híján ténylegesen csak a NER-támogatás elnyeréséért folytatott  vesztes-nyertes (a NER-rel szemben pedig biztos vesztes) játszmájával szemben.

-          Amennyiben a 2018-as választás nem eredményezi a NER bukását és továbbra is a jelenlegi kormánypártok maradnak hatalom, akkor az elektor-jelöltek indulására hivatkozva az  ő jelölésüket kezdeményező, rendszertagadó mozgalmárok a választók előtt kellő hitelt, ismertséget, respektust szerezve vághatnak neki egy „rendszertagadó párt” felfuttatásának a következő választásra, mely párt a 2022-es választáson már saját egyéni és listás jelöltek állításával törekedhet a siker reményében a rendszerváltó „elektori program” megvalósítására. A hitelesség kérdése különösen fontossá válhat abban az esetben, ha az a mozgalmi tevékenység, amely az elektorállítással párhuzamosan a pártok közötti koordináció előmozdítása érdekében folyik, nem vezet eredményre. Ugyanis ha nyolcpárti törvénytervezet összehozásának eredményeként a rendszertagadó civil mozgalmak zászlóhajójává vált KOM kizárólag a koordinált jelölés ösztönzésére koncentrál, mint választási célra, akkor kudarc esetén nagyon könnyen hiteltelenné válik azon rendszerkritikus választók előtt, akik utóbb – nem minden alap nélkül – a kudarcos vállalkozásban mindössze a pártok 2014-es típusú, önmaguk átmentésére és a NER-apanázs elnyerésére irányuló összefogásának támogatását lesznek képesek látni. Márpedig a mozgalom kudarca újabb évekre visszavetheti azt a rendszertagadó civil aktivitást, amely most, a választási rendszer reformjáról szóló törvényjavaslat nyolcpárti megfogalmazásának kikényszerítésével már komoly eredményt volt képes felmutatni. 

Heindl Péter

Nem könnyű úgy vitatkozni, ha a vitapartner olyan vádakat fogalmaz meg, amelyeket nem tart szükségesnek semmilyen bizonyítékkal alátámasztani, vagy ha érveinket félreérti, és az általunk leírtak helyett, általa vizionált érvekre keres ellenérveket.[1]

I.

Vádak alap nélkül

Természetesen magam is azt gondolom, hogy a Soá és a Pharrajimos között fontos különbségek vannak, hogy egymástól eltérő módon üldözték a romákat, és a zsidókat szerte Európában és persze Magyarországon is.  

Természetesen sok minden más mellett fontos körülmény a magyar romák vészkorszakának elemzésekor annak figyelembevétele is, hogy a második világháborúban cigány katonák is harcoltak a magyar királyi hadseregben és hogy faji alapon, külön romák számára létrehozandó munkaszázadok felállítását nem korábban, mint 1944 augusztusában rendelte el a Honvédelmi Minisztérium.

Arról a tényről, hogy Orsós Ferenc orvosprofesszornak a cigányok és nem-cigányok közötti házasság megtiltásáról szóló javaslatát a magyar törvényhozás elutasította, magam is írtam már „Népirtás – ok és okozat” című írásomban[2], még 2004-ben. Ebben a cikkemben egyébként a zsidók és a romák üldözése közötti eltéréseket egészítettem ki, amelyekről Bársony János írt akkor „Népirtás, vagy előítélet?”  című cikkében[3]. Azokról a különbségekről beszélek, amelyekről most Karsai László azt állítja, „Heindlék” szerint nem is léteznek.

Természetesen magam is fontosnak tartom a levéltári dokumentumokat a történelem forrásai között, s egy kicsit nevetségesnek tartom, hogy ezt most le kell írnom egy akadémiai doktori címmel bíró professzor semmivel alá nem támasztott vádjára reagálva.

Nemcsak engem vádol Karsai László minden indoklás nélkül, hanem Bársony Jánost és Daróczi Ágnest is. Csak hát a felhozott vádakkal a szerzőpár Kali trash – fekete félelem című kötete éppen hogy ellentétes álláspontot képvisel.

Egyetlen példát említek a vádak megalapozatlanságát igazolandó: Karsai László szerint „a Bársony-Daróczi szerzőpáros megpróbált roma holokauszt túlélőket találni, interjúkat készítettek, ezekre és csak ezekre alapozva viszont komoly történeti szakmunkát nem lehet írni.”  Ezzel szemben a szerzők Kali trash – Fekete félelem című munkájukban elsősorban levéltári dokumentumokra alapozva tették közzé a magyarországi roma vészkorszak kutatásának több új eredményét. Levéltári adatok alapján hozták nyilvánosságra a számos magyar roma vesztőhelyeként és a cigányok németországi deportálása előtti utolsó állomásként elhíresült komáromi Csillag Erődben működő tábor[4] vezetőinek nevét és ismertették röviden életútjukat. Ugyancsak javarészt levéltári adatokkal igazolták, hogy a korábbi feltételezésektől eltérően a Csillag Erődben az internáló tábor nemcsak két hónapig – ’44 késő őszétől december végéig – működött. Könyvükből immár tudhatjuk, hogy a tábor egészen 1945. március 18-ig – gyakorlatilag a nyilas hatalom összeomlásáig – fogadott és továbbított német koncentrációs táborokba roma és nem roma foglyokat. Szintén levéltári adatok alapján,  5 német koncentrációs tábor adataiból válogatva közöl a szerzőpár egy listát 1848 olyan fogoly adataival, akiket Ung-Zig (magyar cigány) jelzéssel hurcoltak ezekbe a táborokba.

II.

Félreértések

A szerző más vádjai az általam írtak félreértelmezéséből adódnak. Ezekre talán hasznos lehet érdemben reagálnom, bár az olvasó, aki elolvasta a tanulmányom, maga is észlelheti, hogy mit „ért félre” Karsai László:

Szerinte én súlyos módszertani hibának tartom a cigányok második világháborús üldöztetésének összehasonlítását a zsidók üldözésével, s az efféle összevetést valószínűleg „kényelmetlennek, kellemetlennek” érzem. Valóban, tanulmányom 1. fejezetében Karsai László 1992-es kötetét bírálva „fura zsidó-cigány összehasonlító népirtástörténetről” írok, a „fura” minősítést mindjárt meg is indokolva azzal, hogy a szerző „a romák szenvedését folyamatosan lekicsinyíti” az összehasonlítás során. Magát az összehasonlítást azonban nemhogy hibának nem tartom, de a 7. fejezetben kifejezetten méltatom az összevetésnek azt a módját, amelyet a Kali trash – fekete félelemben Bársony János és Daróczi Ágnes alkalmaz. Minden bizonnyal az összevetés más módjai is alkalmazhatók a genocídiumokról szóló történetírásban, feltéve, ha az összehasonlításnak nem az olyasféle bagatellizálás az eredménye, mint ami Karsai László könyvét sajnos jellemzi.

A bagatellizáló elbeszélésmódra hat példát említek tanulmányomban Karsai László 1992-es és 2001-es köteteiből. A történész válaszcikkében ezek egyikére sem reflektál, eggyel sem próbál meg vitatkozni. Álláspontom tarthatatlanságát egy hetedik, hipotetikus példával igyekszik megindokolni. Feltételezi: ha ő leírná azt, hogy Magyarországon  1944 augusztusától  4-5 faji alapon felállított cigány munkásszázad szervezéséről tudnak a kutatók, ami nagyjából 1000-1200 embert jelenthetett, és ezzel párhuzamosan azt is leírná, hogy ekkortájt már körülbelül 100.000 zsidó munkaszolgálatos volt Magyarországon, akkor ezt én nyilván bagatellizálásnak vélném. Nem, nem ezt vélem bagatellizálásnak. Hanem azt, amit az említett hat példában bemutattam. Úgy vélem, a példáimat nem nagyon lehet félreérteni.

Karsai László egyes, romák által elkövetett bűncselekmények és a romák teljes körű koncentrációs táborba hurcolását elrendelő intézkedések között meghatározó jelentőségű ok-okozati összefüggést találó elbeszélésmódjának kritizálását is „félreérti”. Állítja, hogy én „összetévesztettem őt a nyilas belügyminiszterrel”. Sajnos nem Vajna Gábor egykori nyilas belügyminiszter mondatait, hanem Karsai László holokausztkutatónak az eseményeket minősítő állásfoglalását kellett idéznem a tanulmányomban, melyet a történész ekképpen vetett papírra: „Mint az a fennmaradt – bár nem győzzük hangsúlyozni – igen hiányos levéltári anyagból is kitűnik, akkor, amikor a nyilas központi hatóságok 1945 februárjában – döntően a már felszabadult, illetve a Vörös Hadseregtől időlegesen visszafoglalt területekről a cigányok magatartásáról származó hírek hatására  - úgy döntöttek, hogy valamennyi cigányt kitelepítik, illetve koncentrációs táborba záratják, az alsóbb fokú zalai, vasi közigazgatási hatóságok egész egyszerűen elszabotálták a rendelet végrehajtását.” (Kiemelés tőlem – H.P.)

Abban a meglehetősen széles körben érvényesülő cigányellenes légkörben, mely a mai magyar társadalom jelentős részét jellemzi és gyakorta a közbeszédet is meghatározza, talán még a kevésbé előítéletesen gondolkodó olvasó számára sem fülsértő első hallásra az idézetben kiemelt szövegrész. Pedig az egy népirtásról szóló műben egyszerűen megengedhetetlen, hamis állítás. Attól a kétségtől vezetve, hogy a romákkal szemben kisebb-nagyobb, bevallott, vagy be nem vallott előítéletekkel bíró, de legalább nem antiszemita olvasó egyszerűen nem érzékelheti Karsai László elbeszélésmódjának elfogadhatatlanságát, a történész 1992-es kötetéből a „Cigánysors Magyarországon 1945 áprilisáig” című fejezetének néhány megfogalmazását átalakítottam úgy, hogy a „cigányok” szó helyet „zsidókat” írtam, és az ebben az időben a cigányok elleni uszításra felhasznált vádakat a korabeli zsidóellenes uszítás vádjaira cseréltem fel.

Karsai László szerint a Szovjetunió megtámadásakor a zsidókkal szemben kiadott rendelkezések indoklásaiban „az első hetekben leggyakrabban hangoztatott vád a rablás, fosztogatás volt”, s erre hivatkozva „ítéltek halálra ezreket, köztük gyerekeket és nőket is”.[5] Máshol, Purcsi Barna Gyulánál, arról szerezhetünk tudomást[6], sőt Karsai László is utal arra[7], hogy a bolsevik állam terrorcselekményeiben való „zsidó részvételt” is ürügyül hozták fel az Einsatzgruppék tömeggyilkosságainak elrendelésekor a náci erőszakszervezetek irányítói. Persze a Szovjetunióban, ahol ebben az időben piacgazdaság már egyáltalán nem létezett, nem hozhatták fel a nácik ürügyként a szokásos sztereotípiákat a zsidók „árdrágításáról”, „üzérkedéséről” háborús időkben, de a magyarországi példák során párhuzamként ezek az ürügyek is leírhatók.

A vádként megfogalmazott ürügyek behelyettesítésével és az alanyok felcserélésével így hangoznának Karsai Lászlónak a magyarországi romák ellen a háború utolsó fél évében hozott intézkedésekről írt, az áldozati csoport egyes tagjainak vélt vagy valós magatartását a csoport egészének sorsával ok-okozati összefüggésbe hozó sorai:

(Az első „átfordított” idézet a déli hadműveleti parancsnoknak a parancsnoksága alatt álló négy vármegye összes roma lakosát „röghözkötéssel” sújtó, 1944. október 16-i rendelkezését kommentáló szövegből való.)

„A  rendelet tartalma és hangvétele világosan mutatja, hogy nem faji alapon, hanem kizárólag közbiztonsági okokból  [az ezt megelőzően a jogszabályszövegből idézett, zsidó elkövetők által végrehajtott üzérkedés, rablás, fosztogatások és bolsevik terrorcselekmények okán - HP] sújtja diszkriminatív intézkedéssel a zsidókat. (…)  Az intézkedést kezdeményező csendőrkerületi parancsnokság névjegyzéket is kért a közigazgatási hatóságoktól a területükön élt zsidókról. (…) Ahol pedig névjegyzéket készítenek, gondosan nyilvántartásba veszik egy – bármilyen szempont alapján – a közönséges haladóktól megkülönböztetett embercsoport minden egyes tagját, ott 1944-ben jó okunk van föltételezni, hogy előbb vagy utóbb megpróbálják őket táborba zárni és (vagy) deportálni.”[8]

Másutt:

„Az üzérkedésről, rablásról, fosztogatásról, bolsevik terrorcselekményekről érkező hírek és információk indíthatták arra a központi nyilas hatóságokat, hogy az 1944-1945-ös zsidóüldözések új, egyben legutolsó akcióját megpróbálják megszervezni.”[9]

Megint másutt, egy konkrét, zsidók által elkövetett bűneset bemutatása után, e bűncselekményre utalva:

„Az  ’üzérkedő, fosztogató, bolsevik terrorcselekményeket elkövető’ zsidók    ’megrendszabályozásának’ és a primitív bosszúvágynak tulajdoníthatjuk azt a rendeletet, amelyet 1945 február elején Vajna Gábor nyilas Belügyminisztériumának X. osztálya adott ki a polgári kiürítésről. (…) A rendelet 5. pontja szó szerint így hangzik: A közbiztonsági szerveket hívja fel, hogy a kiürítendő területről (…) a zsidókat családtagjaikkal együtt vegyék őrizetbe és [őket] a kitelepítési hely illetékes főispánja által biztosítandó átmeneti internáló táborokba kell elhelyezni.”[10]

Végül:

 „Mint az a fennmaradt – bár nem győzzük hangsúlyozni – igen hiányos iratanyagból is kitűnik, akkor, amikor a  nyilas központi hatóságok 1945 februárjában – döntően az üzérkedő,  fosztogató, bolsevik terrorcselekményeket elkövető zsidók magatartásáról érkező hírek hatására – úgy döntöttek, hogy valamennyi zsidót kitelepítik, illetve koncentrációs táborba záratják… [stb.]”[11]

Sajnos Karsai László 1992-es kötetének a hazai romák vészkorszakáról szóló fejeztében hiába is keresne az olvasó olyan sorokat, amelyek az általa felidézett, egyes romák által elkövetett bűncselekményeket egyértelműen az uszítás és az azzal párhuzamosan zajló cigányüldözés ürügyeiként jelölné meg, nem pedig a népirtásig fajuló intézkedések okaiként. Hiába, mert ilyen értelmező sorok ott nem lelhetők fel.  Ezt is figyelembe véve, talán az olvasók nagy többsége számára nyilvánvalóvá válhat a fenti, átfordított idézetekből: Ilyesféle megfogalmazásoknak nem lehetne helye egy tudományos dolgozatban.

***

A „félreértés” egy másik esete az, amikor Karsai László, mintha velem vitatkozna, hosszan ír arról, amit 2001-es kötetében is kifejtett, miszerint egyes kutatók kétségbe vonják az Einsatzgruppék katonai parancsnokainak a Nürnbergi Katonai Bíróság előtt tett nyilatkozatait, pontosabban azoknak a tömeggyilkosságok végrehajtására kapott parancs időpontjára vonatkozó részét. Vitája azonban e tárgyban velem nem lehet, hiszen tanulmányomban én is említettem a főtiszti nyilatkozatoknak a likvidálási parancs időpontjára vonatozó vitatottságát és sehol nem állítottam azt – mint ahogy Karsai állítja rólam – hogy a parancsot a Szovjetunió megtámadása előtt kapták volna a Nürnbergben vallomást tévő Einsatzgruppe parancsnokok.  Amit állítottam: Karsai László a parancsnokok vallomásának a parancs tartalmát illetően csak a zsidók kiirtására vonatkozó részét említi, a romák megsemmisítésére vonatkozó részről viszont hallgat 2001-es kötetében. A hallgatás azért is „fura”, mert ugyanabban a fejezetben, a vitát bemutató részt követő harmadik oldalon Karsai László határozottan leszögezi: „Bizonyos, hogy az Einsatzgruppék nem kaptak parancsot a megszállt szovjet területek ’cigánymentessé’ tételére.”[12] A történész most azt álltja, hogy Bruno Streckenbach, az RSHA, azaz a Birodalmi Biztonsági Főhivatal egykori személyzeti főnöke a szovjet hadifogságból való hazatérését követően „határozottan tagadta, hogy valaha ilyen parancsról egyáltalán hallott volna.” Ezzel szemben Purcsi Barna Gyula 2005-ös kötetében hivatkozik arra, hogy Streckenbach a Düsseldorfi Tartományi Bíróság előtt tett vallomásában utóbb beszámolt arról, hogy Heydrich neki a Szovjetunió megtámadását követően azt mondta: a parancs magától a Führertől származik.[13] Streckenbach tehát nem magának a parancsnak a létére, hanem csak az időpontjára vonatkozóan állított mást, mint amit az Eisantzgruppék parancsnokai nürnbergi vallomásaikban mondtak.  Karsai azt is állítja most, hogy az Einsatzgruppe parancsnokok vallomásaikban csak Streckenbachot igyekeztek „bemártani”, Reindhard Heydrichet viszont nem vádolták. Purcsi Barna Gyula könyvében öt olyan tisztet nevez meg, akik Heydrichet is megjelölték a "Führer-parancs” közvetítőjeként.[14] Purcsi egyébként kötetében több mint hatvan oldalon át ismerteti az Einsatzgruppéknak a cigányok megsemmisítésére irányuló tevékenységéről szóló adatokat, illetve a kérdésről zajló vitát.[15]

III.

Az ellentétes álláspontot képviselők hiteltelenítése

Itt kell áttérnem Karsai Lászlónak azokra az érveire, amelyekkel a vele ellentétes álláspontokat képviselő kutatók állításait azok vitatása helyett, vagy  jobb esetben a mellett a kutatók személyének hiteltelenítésével igyekszik kétségessé tenni.

Karsai állítása szerint Bokor Péternek Franz Novakkal, Eichmann Einsatzkommandójának vasútügyi referensével készített interjúja „kétes körülmények között készült”. Nem írja le azonban, hogy miért. Bokor Péter interjúkötetében 14 beszélgetés szereplői között két olyan interjúalany van mindösszesen, akiknek a szavait a kötet szerzője szerint nem őrzi film-, vagy hangfelvétel, hanem mindössze Bokor Péternek a beszélgetésekről készült jegyzetei állnak rendelkezésre.   Az egyik Edmund Vesenmayer, a másik Utassy Lóránd. Ezeket az interjúkat egy történész talán nem tarthatja kellő mértékben forrásértékűnek. A Franz Novakkal történt beszélgetésről viszont hangfelvétel készült.[16] Karsai nem közöl olyan adatot, mely szerint a hangfelvétel eredetiségét bárki – mondjuk az interjúalany valamelyik ma is élő hozzátartozója  – megkérdőjelezte volna. A történész azonban nemcsak az interjú valódiságát kérdőjelezi meg, hanem az interjúalany szavahihetőségét is. Állítása szerint Novak szavait hitelteleníti, hogy a magyarországi cigányok deportálását nem végezték el a zsidók deportálásával egyidejűleg. Hogy miért kellett volna a két eseménynek egyidejűleg történnie? A történész szerint azért, mert ha lett volna a cigányok deportálását is előíró parancs, akkor az a körülmény, hogy nem egyszerre álltak neki a zsidók és a romák deportálásának, a paranccsal szembeni szabotázsnak minősült volna. Tanulmányomban kifejtettem, hogy megítélésem szerint milyen politikai indítékok vezették a nácikat és a velük szövetséges magyar háborús kormányzatokat előbb a zsidók, aztán a romák elleni gyűlöletkeltés egyre erősebb szítására és a népirtás gépezetének beindítására 1944-ben. Tudjuk, hogy a „nemzetközi zsidóság”, mint a háború mögött álló „titokzatos erő” elleni uszítás már a német megszállás előtt is jelen volt a hazai közbeszédben. A zsidókat és a cigányokat a fajgyűlölet ideológusai egyaránt a többségen élősködő „parazitáknak” nevezték, azonban a „világuralmi törekvés” gonosz vádját csak a zsidókkal szemben hangoztatták. E különbség miatt a fajüldöző propaganda a zsidó lakosság deportálására már alaposan előkészítette a talajt, ezzel szemben közvetlenül a német megszállás után a romák deportálásának azonnali elrendelését még kockázatosnak tarthatták a nácik és hazai szövetségeseik. A Harmadik Birodalom urainak ekkor már több európai országból – így Dániából, Bulgáriából, Franciaországból – voltak tapasztalatai arról, hogy az ideológiailag nem kellően előkészített deportálás akár a többségi társadalom aktív, vagy passzív ellenállását is kiválthatja az intézkedéssel szemben. A magyarországi romák vészkorszakának éppen az az egyik jellegzetessége, hogy bár a romákat ekkor már évtizedek óta a legalapvetőbb emberi jogaikat semmibe vevő intézményes, faj diszkrimináció sújtotta, s így a többségi társadalom gondolkodását már régóta meghatározhatta az, hogy „ők nagyon mások, mint mi”, azonban a megbélyegzett cigányokkal szemben a gyilkos gyűlölet felszítása igazán csak a vidéki zsidók deportálásával egyidejűleg, vagy közvetlenül azt követően kezdődött.  Ekkor indult meg a faji alapon felállítandó cigány munkaszázadok szervezése, s ekkortól jelent meg a sajtóban egyre több olyan hír a romákkal kapcsolatban, amelyet nyugodtan lehet a cigányok elleni hangulatkeltő kampány részének tekinteni. Fontos feladat lehet majd a korral foglalkozó, és persze a romák sorsát nem előítéletes alapállásból vizsgáló kutatók számára annak a folyamatnak a feltárása és bemutatása, hogy mindössze néhány hónap alatt hogyan lehetett olyannyira felszítani az országban a romaellenes gyűlölködés tüzét, hogy aztán már különösebb akadály nélkül megtörténhettek a tömeges deportálások, az egész települések roma lakossága elleni tömeggyilkosságok, és lehetővé válhatott a cigányok teljeskörű internálásának, illetve koncentrációs táborba zárásának elrendelése is.

Karsai László amellett, hogy Novák nyilatkozatának hitelességét megkérdőjelezi, egyébként most is ragaszkodik ahhoz az állításához, hogy a német hatóságok Magyarországon nem törődtek a cigányokkal. Hely hiányában ezúttal csak néhány, ennek ellentmondó adatra hivatkozom a szakirodalomból lábjegyzetben.[17]

* * *

Karsai László kétségbe vonja a roma genocídium világszerte talán legismertebb kutatói - Donald Kenrick és Grattan Puxon - történészi munkásságának hitelességét is. Azzal érvel, hogy a szerzők első, 1972-ben megjelent monográfiájukban a Hollandiából és Belgiumból elhurcolt áldozatok számát felfelé kerekítik ahhoz képest, amit a téma helyi kutatói – egyébként a szerzőpár monográfiáját követően publikált műveikben - megjelölnek. Megint csak furcsállni tudom a történész érvelésének módját. Hogy pl. a Soá áldozatainak számára vonatkozó becslések mennyire eltérőek voltak a témában elsőként megjelent komoly szakmunka – Raul Hilberg 1961-ben publikált alapműve – óta (sőt már az előtt is), azt Karsai László nálam sokkal jobban tudja; jórészt én is tőle, a zsidók ellen elkövetett népirtás jeles hazai kutatójától tudom. Ami pedig a roma áldozatok számának meghatározását illeti, Kenrick és Puxon is azt tették, amit minden tudományágban, minden tisztességes tudós tesz: a tudomány fejlődésével, a később megismert adatok figyelembevételével újabb munkáikban pontosították a korábban közölt adatokat. 1995-ös kötetükben – mely 2001-ben „Cigányok a holokauszt alatt” címmel magyarul is megjelent (s amelynek azóta már újabb, átdolgozott kiadását is publikálták angolul, legutóbb talán 2009-ben) – ugyanazok a számok szerepelnek, mint amelyeket a belga áldozatok számáról José Gotovich közölt 1976-ban, a holland áldozatok száma pedig megegyezik a Karsai László 1992-es könyvében hivatkozott B. A. Sijes 1979-ban publikált munkájában szereplő adatokkal. 

IV.

Jogértelmezés

Ha jól értem Karsai László sorait, szerinte a „valóságban” azért nem érvényesülhettek a Horthy-érában kétségtelenül meglévő, diszkriminatív, cigányellenes jogszabályok, mert a jogalkotók nem határozták meg, hogy ki tekinthető cigánynak. Számomra azért zavarba ejtő ez az érvelés, mert úgy gondolom, nem kell szakképzett jogásznak lenni ahhoz, hogy valaki belássa: Attól, hogy a jogalany pontos beazonosítását a jogalkotó a jogalkalmazóra bízza a „köztudomás” alapján, még nem mondhatjuk ki, hogy az adott jogszabály végrehajtása ellehetetlenül. Pedagógusok tudják: egészen a rendszerváltásig az állam adatközlést írt elő az iskolák számára a cigány tanulók létszámáról. A tanárok ekkor is – mondhatjuk, „hagyományosan” – a „köztudomás” alapján határozták meg, hogy ki cigány és ki nem az. A gyakorlat az volt, hogy a cigányokra helyben jellemző nevek, és/vagy a cigányokra jellemzőnek tartott antropológiai jegyek, és/vagy a cigány közösségben élés, és/vagy cigányokra jellemző foglalkozások végzése alapján dőlt ez az, hogy a közvélekedésnek megfelelően az adott környezetben kit tartottak cigánynak. Azt is a kategorizálók döntésére bízták, hogy vajon az iskolába járó gyermeknek hány szülőjére, nagyszülőjére kellett jellemzőnek lennie azoknak a vonásoknak, amelyek alapján a gyermekek „cigány származásúként” váltak besorolhatóvá. A „faji alapú” - hiszen nem az érintettek gyerekeknek az etnikai csoporthoz tartozásáról szóló szülői nyilatkozat alapján történt – adatközlési kötelezettség miatt persze sokan tiltakoztak, ez azonban egészen a politikai rendszer demokratizálódásáig nem vált akadályává az állami rendelkezés végrehajtásának még negyedszázaddal ezelőtt sem.

Mind a dokumentált kortársi visszaemlékezésekből[18], mind az írott forrásokból bőségesen hozhatunk példákat a cigányok alapvető szabadságjogait faji alapon korlátozó 15.000/1916-os belügyminiszteri rendelet, és az arra épülő, a korszakban folyamatosan hozott, újabb és újabb, ráadásul egyre szigorúbb rendeletek végrehajtásáról.  Az elmúlt két tanévben egy „múltkutató” projektfoglalkozás keretében gilvánfai és bicsérdi gyerekekkel együtt, bicsérdi roma és nem roma felnőttek bevonásával igyekeztünk korábban föltárt dokumentumok és hangfelvételeken rögzített visszaemlékezések, valamint saját forrásfeltárás alapján minél több információt szerezni a településen 1944-ben történtekről. A faluból ’44 nyarán előbb a község zsidó lakóit, majd november elején a romákat is deportálták. A tragédiába torkollott fajüldöző politika előzményeiről és a történtek következményeiről szintén adatokat gyűjtöttünk. A foglalkozások során több, a Horthy-korszak diszkriminatív jogszabályainak végrehajtásáról szóló dokumentumot is feldolgoztunk. Egy 1943 májusi csendőri jelentésből például arról szereztünk tudomást, hogy az 1916-os belügyminisztériumi rendelet végrehajtásának rendszeres ellenőrzésére 1928-ban bevezetett éves cigányrazzián 1943. májusában azért vettek őrizetbe egy akkor 23 éves roma fiatalasszonyt, mert a lakóhelyétől – a kisbicsérdi cigányteleptől – kevesebb, mint egy kilométerre fekvő Szabadszentkirályon tartózkodott a razzia időpontjában és ezt a hatóság „engedély nélküli csavargásnak” minősítette.[19]

A korszak cigányokra vonatkozó szabályozásával és annak érvényesülésével részletesen is foglalkozó Pomogyi László jogtörténész „Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon” című könyvében megállapítja, hogy a faji jellegű diszkrimináción alapuló jogszabályokat a joggyakorlat nemhogy mellőzte volna, de kifejezetten kiterjesztően értelmezte.[20] A cigányok szabad mozgását faji alapon korlátozó 1916-os rendelet „kiterjesztő értelmezésének” kirívó példáját találtuk a bicsérdi diákprojektünk során egy bírói ítélet tartalmát elemezve.[21] Az ítéletből megtudhattuk: 1937-ben Nagybicsérden a faluban előfordult állítólagos lopásokra hivatkozva a „községi elöljáróság úgy rendelkezett, hogy a cigányoknak nem szabad a községbe bemenniök, ha mégis valamelyiknek valami dolga akad, az csupán a kisbíró felügyelete alatt mehet a községbe, tartózkodhat ott, s a kisbíró kíséri is az illetőt vissza a cigánytelepre.” A cigányokat faji alapon a faluból kitiltó rendelkezésnek ellenszegült a nagybicsérdi cigánytelepnek a hatóságok által kinevezett „cigánybírója”, az ekkor 62 éves, helyi születésű Kolompár István azzal, hogy engedély nélkül ment be a telepről a községházára panaszt tenni egy néhány napja a cigánytelepen ellene történt hatósági erőszak (a kisbíró által elkövetett „cigányverés”) miatt. Ekkor őt a tilosban járáson „tetten érő” kisbíró az ítélet szövege szerint „a cigánytelep felé fordítva a gallérjánál fogva meglódította”[22]. Az idős ember ellenállt és bicskájával a kisbírót megfenyegette. Végül az idős roma férfi és az ismételten rátámadó kisbíró a földre kerülve dulakodtak. Dulakodás közben Kolompár István a kisbírót a bicskával a karján megsebezte, nyolc napon belül gyógyuló sérülést okozva ezzel. Az eset miatt a bíróság Kolompár Istvánt nyolc havi börtönre és három évi hivatalvesztésre ítélte. Az ügyet a Pécsi Törvényszék tárgyalta. Pécsi levéltári látogatásunk során további iratokat fénymásoltunk ki az ottani anyagból és így megtudtuk azt is, hogy az ügy fellebbezés folytán a Táblabíróságot, semmisségi panasz miatt pedig még a legfőbb bírói fórumot, a Kúriát is megjárta. A védőügyvéd védence érdekében azzal is próbált érvelni, hogy az elöljáróságnak nem is volt joga kitiltani a cigányoknak a faluból. Eredménytelenül. Az első fokú ítéletet a felsőbb bírói fórumok helybenhagyták. A fennmaradt dokumentumok szerint Kolompár István nyolc havi fogházbüntetését az utolsó napig kitöltötte. Később – akkor már 69 évesen – a község többi roma lakójával együtt hurcolták a komáromi Csillag Erődbe. Ott idős kora ellenére őt – más, szintén idős, vagy éppen csak a 13. életévét betöltött romához hasonlóan – munkaképesnek minősítették, majd Németországba deportálták. A náci koncentrációs táborok poklát már nem élte túl. Neve „Ung-Zig” megjelöléssel szerepel a dachaui koncentrációs tábor lágerlistáján.[23] A bicsérdi első-második világháborús emlékművön az „id. Kolompár István” név „A II. világháború áldozatai” felirat alatt olvasható azon a kőtáblán, amelyen a község Soá és Pharrajimos áldozatainak (legalábbis egy részüknek), valamint a háború során elesett bicsérdi katonáknak a neveit vegyesen tüntették fel.

V.

Konklúziók

Büszkeség és előítélet című tanulmányomban mentséget kerestem arra, hogy vajon miért szerepelnek Karsai László írásaiban a cigányok vészkorszakának eseményeit erősen bagatellizáló értékelések. A történész mostani vitacikkében határozottan visszautasítja a feltételezésem, miszerint ő a Soával való szembenézés szempontjából veszélyesnek érezhette azt, hogy egyesek – szerinte – túlhangsúlyozták a magyarországi cigányok üldöztetésének jelentőségét a második világháborúban a zsidók üldözéséhez képest, és hogy ez őt a műveiben negatívan befolyásolta volna.   Ezennel készséggel elfogadom a feltételezésemet elutasító állítását. Ha nem volt ilyen veszélyérzete, akkor viszont az írásaiból vett példákkal illusztrált bagatellizálás mögött sem állhatott más, mint amit a „cigányok által elkövetett bűncselekményeket” a romák koncentrációs táborba zárását elrendelő intézkedések okaként leíró elbeszélésmódjának bemutatásakor írtam. Ez pedig a romákkal szembeni előítéletes gondolkodás. Aminek Karsai László írásaira gyakorolt hatásáról viszont hallgatni a történész más területen végzett, kiváló munkájára tekintettel sem szabad, sem nekem, sem másnak. A hallgatással ugyanis magunk is a máig kiszolgáltatott és megbélyegzett, többségében nyomorban élő romák elnyomói közé kerülhetünk. Hiszen az üldözésük történetét hamis színben föltüntető elbeszélésmódról szóló hallgatásunk az ő helyzetüket nehezíti, mert az ő társadalmi megítélésük javulásának esélyeit rontja azzal, hogy az irántuk való társadalmi szolidaritás kialakulását, illetve a meglévő szolidaritás erősödését akadályozza.

Mindazonáltal fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy Karsai László most, „A történészek és a roma holokauszt” című cikkében maga is egyértelműen a romákat általánosan, „faji alapon” sújtó intézkedések ürügyeiként és nem okaiként jelöli meg az 1944-45-ben a nyilas állam által az intézkedések indokául felhozott egyes bűneseteket. Jelentőséget tulajdonítok annak is, hogy cikkében kerüli a vitát azokkal a korábbi megfogalmazásaival kapcsolatban, amelyeket tanulmányomban a bagatellizálás példáiként hoztam fel. Azt gondolom, ezeket a megfogalmazásokat ma már nem írná le a Soá kutatása, értelmezése és bemutatása kapcsán életművével méltán széleskörű megbecsülést szerzett történész.

Nem írná le, de nem is mondja ki ma sem, hogy amit korábban írt, az sajnos – leginkább az elbeszélésmódot illetően – lényegi korrekcióra szorul.  Tanítványaimnak ma sem tanácsolhatok mást: Karsai Lászlónak a Soáról írt kiváló műveit bátran olvassák, azonban a roma vészkorszakról, a Pharrajimosról írt sorait csak komoly kritikai fenntartással lehet olvasni, mert azok a szerző romákkal szembeni előítéletes szemléletét tükrözik.

Heindl Péter

Hivatkozott irodalom

Bársony-Daróczi 2015 – Bársony János, Daróczi Ágnes: Kali trash – fekete félelem, Pharrajimos – szétvágatás, Samudaripen – legyilkolás. A romák sorsa a Holocaust idején Magyarországon II. Cigányságkutató Intézet – Romano Instituto, 2015.

 Bokor 1982 – Bokor Péter: Végjáték a Duna mentén. Interjúk egy filmsorozathoz RTV-Minerva-Kossuth, 1982.

 Harmat 2015 – Harmat József: Roma holokauszt a Grábel-tónál. A székesfehérvári és várpalotai cigányok tömeges kivégzése Várpalotán 1945-ben Várpalota Önkormányzata és a Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltára, Várpalota – Veszprém, 2015

 Karsai 1992 – Karsai László: A cigánykérdés Magyarországon 1919-1945. Út a cigány Holocausthoz Cserépfalvi kiadása, 1992.

 Karsai 2001 – Karsai László: Holokauszt  Pannonica Kiadó, 2001.

 Pomogyi 1995 – Pomogyi László: Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon Osiris – Századvég, Budapest, 1995.

 Purcsi 2004 – Purcsi Barna Gyula: A cigánykérdés „gyökeres és végleges megoldása”. Tanulmányok a XX. századi „cigánykérdés” történetéből Csokonai Kiadó, Debrecen, 2004.

 Szita 2000 – Szita Szabolcs: A magyarországi cigányok történetéből in: Szita Szabolcs (szerk.): Tények, adatok a cigányok háborús üldöztetésének (1939-1945) tanintézeti feldolgozásához Magyar Auschwitz Alapítvány – Holocaust Dokumentációs Központ, Budapest – Nyugat-Magyarországi Egyetem Soproni Tanárképző Intézete, Társadalomtudományi Tanszék, 2000., 35-71. old.

 Szita 2004 – Szita Szabolcs: A romák vesztőhelye, a komáromi Csillagerőd 1944. őszén in: Bársony János- Daróczi Ágnes (szerk.): Pharrajimos. Romák sorsa a nácizmus idején. L’Harmattan, 2004. 68-78. old.

 Jegyzetek

[1] Mostani írásomat az eszmelet.hu „Online-cikkek” rovatához írtam. Viszontválaszként Karsai László ott megjelent, „A történészek és a holokauszt” című cikkére (http://eszmelet.hu/karsai-laszlo-a-torteneszek-es-a-roma-holokauszt/), amelyben a történész az én, két részben – részben a folyóirat online cikkei között (http://eszmelet.hu/heindl-peter-buszkeseg-es-eloitelet/), részben a blogomon (http://heindlpeterblogja.blog.hu/2017/08/08/buszkeseg_es_eloitelet_vita_a_roma_veszkorszakrol) – megjelent  „Büszkeség és előítélet” című tanulmányommal vitatkozik. Az írást azért itt teszem közzé, mert a folyóirat szerkesztősége, tartva a vita parttalanná válásától, nem kíván felületet adni a további polémiának.

[2] A cikk a Népszabadság 2004.  augusztus 24-i számában jelent meg.

[3] A cikk a Népszabadság 2004. augusztus 10-i számában jelent meg.

[4] A gyűjtő-, internáló-, deportáló- és kényszermunkatáborként funkcionáló intézmény neve hivatalosan „Komárom IV. Csillag Erőd Magyar Királyi Honvéd Büntető Intézet” volt. (lásd: Bársony-Daróczi 2015, 116.)

[5] Karsai 2001, 89.

[6] Purcsi 2004, 174-176.

[7] Karsai 2001, 43.

[8] Az eredeti szöveg helye: Karsai 1992, 119.

[9] Az eredeti szöveg helye: Karsai 1992, 128.

[10] Az eredeti szöveg helye: Karsai 1992, 129.

[11] Az eredeti szöveg helye: Karsai 1992, 134.

[12] Karsai 2001, 93.

[13] Purcsi 2005, 179.

[14] Purcsi 2005, 180.

[15] Purcsi 2005, 173-237.

[16]  Mindazonáltal ahhoz, hogy Novak kijelentését, amelyre könyvében csak a vele készült interjú felvezető szövegében utalt Bokor Péter (lásd: Bokor 1982, 101.), jelentőségének megfelelően tudjuk értékelni, véleményem szerint mindenképp szükséges az eredeti felvétel szó szerinti leiratának, és abban a szövegkörnyezetnek a megismerése is.

[17] Karsai 1992, p. 99, 115., Szita 2000, p. 49., Szita 2004, 71, Harmat 2015. pp. 174, 176, 187, 248, 335.  Bársony-Daróczi 2015, 61-70 és 93-95 (visszaemlékezésekben), és végül Purcsi 2002, p. 83.

[18] Havas Gábor szíves közlése szerint több, a két világháború közötti, embertelen , diszkriminatív, cigányellenes hatósági bánásmódról szóló elbeszélést rögzítettek hangfelvételen az 1971-es, Kemény István vezette országos cigánykutatás során, s ezek jelentős része ma is megtalálható az MTA Társadalomtudományi Kutató Központjának a Nyílt Társadalom Archívum (OSA) közreműködésével létrehozott „XX. század hangja” gyűjteményében.

[19] A szabadszentkirályi csendőrőrs 112/1943. számú, 1943. május 27-én kelt jelentése a szentlőrinci főszolgabírónak a megtartott cigányrazziáról. A Baranya Megyei Levéltárban a Szentlőrinci Főszolgabíróság iratanyagában található dokumentumot Bernáth Péter idézi a Néprajzi Múzeum Roma Gyűjteménye számára összeállított dokumentumjegyzékében. (A kézirat rendelkezésemre bocsátásáért Szuhay Péter etnográfusnak mondok köszönetet.)  

[20] Pomogyi, 1995, 283.

[21] A B. II. 2564/1937 számú büntető ügy teljes iratanyaga a Baranya Megyei Levéltárban a Pécsi Királyi Törvényszék iratai között található.

[22] A kisbíró idézett tettének egyetlen tanúja a tárgyalási jegyzőkönyv szerint pofonvágást és nem „meglódítást” látott.

[23] Bársony-Daróczi 2015, 251.

Megjegyzés: A „BÜSZKESÉG ÉS ELŐÍTÉLET Vita a roma vészkorszakról. Ami az Eszmélet online cikkei között 2017. július 27-én megjelent írásból kimaradt" címmel és alcímmel közzétett blogbejegyzésben technikai korlátok miatt nem volt lehetséges az íráshoz tartozó „Függelék” és „Felhasznált irodalom” című szövegrészek közlése. Ezért ezek itt, külön blogbejegyzésben olvashatók. – H.P.

Függelék

I. Hullámverés

2016 szeptemberének elején az azóta sajnos megszűnt Népszabadság a Kritikában megjelent könyvbírálat kapcsán kétoldalas riportot közölt^[1] az általam számos kiváló Népszabadság-beli cikke miatt amúgy nagyra becsült Czene Gábor tollából. E riportot azonban nem tudom a többi kiváló Czene-produktum közé sorolni. A cikkíró ugyanis egy keretes szövegrészben a Kali trash – fekete félelem egyik szerzőjére, Bársony Jánosra, a méltatlan morális megbélyegzés újabb jegyét sütötte. Bársony két mondatát idézte, melyek a 2014-es Kutatók Éjszakáján az MTA Kisebbségkutató Intézetében tucatnyi érdeklődő jelenlétében megrendezett pódiumbeszélgetésen hangzottak el a közönség soraiból felszólaló kisebbségkutató szájából.  Czene Gábor azonban nem említett egy, az olvasó ítéletalkotásához feltétlenül szükséges körülményt. Azt, hogy a Bársony János által – valóban nem helyénvaló módon – felszólálásában megsértett személy, a Kali trash – fekete félelem című kötetben és Landauer Attila könyvbírálatában is gyakran említett történészprofesszor, Karsai László korábban, éppen a Népszabadság összehasonlíthatatlanul nagyobb nyilvánossága előtt, meglehetősen hasonló, durva, személyeskedő, a vitapartner erkölcsi integritását lerombolni igyekvő stílusban támadta a most Landauer Attila pamfletjében pellengérre állított szerzőpárt, valamint a roma holokauszt megítélésében hozzájuk hasonló szemléletet valló „egyes cigány értelmiségieket”.

Ekképpen: „Az immaginárius második világháborús szenvedések hangoztatása világos politikai szándékot takar. Lelkiismeret-furdalást ébreszteni a többségi társadalomban, kihasználva a holocaust szótól automatikusan görcsbe ránduló nem cigány médiaértelmiség tájékozatlanságát. Kicsit halkabban, a színfalak mögött pedig lehet alkudozni a német és a magyar kormánnyal arról, hogy kollektív kárpótlás címén melyik önjelölt cigány jog- és/vagy kisebbségvédő szervezet kapjon több pénzt.”^[2]

A tárgyilagosság követelménye szükségessé teszi, hogy itt én is idézzem Bársony János hasonlóan méltatlan hangvételű, Karsait bíráló „riposztját”, amelyet Czene Gábor is idézett a Népszabadságban Landauer Attila könyvkritikája kapcsán megjelent riportjában: „Nyilván Karsai professzor is annak dolgozik, aki fizet. Őt a Jad Vasem fizeti, nem tudom, milyen szándékból.” „Enyhítő körülményként” ideidézem e kijelentés parabolaként értelmezését Bársony János felszólalásának későbbi mondataiban: „Tehát azt mondom, hogy itt érdekek vannak; a kárpótlással kapcsolatos pénzügyi érdekek vannak, ahogy erre Karsai úr több cikkében is utalt.”^[3]

A szerzők pengeváltása után mind a roma jog- és kisebbségvédő szervezeteknek, mind a Jad Vasemnek lenne mit kikérniük maguknak.

Aztán a tanulmány megírására készülve a kezembe akadt Dupcsik Csaba Mélypontok című esszéje^[4]. Az írás szerzője a Kali trash – fekete félelem-mel egyidejűleg megjelent, szintén a roma holokausztot feldolgozó Ha szaladok agyonlőnek, ha megállok agyonvernek. Az európai roma holokauszt című mű^[5] elő- és utószavának írója, s egyben a kötet lektora volt. Az ő könyvük megjelenésének körülményeiről írta egyebek mellett ezeket a sorokat:

„…egy kollégám, aki más okokból, hm, neheztel rám, egy e-mailjében megfenyegetett, hogy recenziót ír vagy írat a fent említett könyvről. ’Ilyen nincs’ pislogtam, erre a motívumra nem is reagáltam, de a következő levélben még magyarázat is következett: ’Az a tudományos-erkölcsi magaslat, amelyből megszólalsz, egész egyszerűen nevetséges: erre próbáltam subrosa utalni…(…)’ ”- idézte Dupcsik Csaba az inkognitóját nyilván a „recenzió-íratás” során is megőrizni akaró kollégát.^[6]

A fenti szövegeket megismerve megint csak az jutott eszembe, hogy a vitapartnert erkölcsileg is „kicsinálni” akaró összecsapások a konfliktus során a résztvevők szándékaitól függetlenül a vészkorszak feldolgozásának ügyét is gátolhatják. Dolgunk, hogy a feltétlenül szükséges és kívánatos tisztázó viták során is vigyázzunk egymásra, de még inkább az ügyre, amit előrevinni igyekszünk.

II. Motiváció

Írnék még pár mondatot arról, milyen személyes indíttatás vezetett arra, hogy ebbe a legalább 25 éve tartó vitába beleártsam magam.

Közel harminc éve foglalkozom jogászi, és középiskolai történelemtanári diplomával is rendelkező pedagógusként dél-dunántúli roma (elsősorban beás cigány) gyermekek iskolai sikerességének segítésével. Tíz éve az ormánsági szegény (többnyire roma) lakosság körében jogvédő, jogsegélyszolgálati munkát is végzek. Több mint egy évtizede az akkori kormányzat roma integrációs programjának segítése érdekében előítéletkezelő képzői és tréneri képzettséget szereztem hazai és külföldi képzőhelyeken, majd éveken át e szakterületen is dolgoztam. Emellett tíz éve általános és középiskolás diákjaimmal helytörténeti jellegű forráskutató (vagy, ahogy mi fogalmazunk: múltkutató, „nyomozós”) projektek keretében tárjuk fel a huszadik századi hazai társadalom történetét. Ezen belül kiemelten vizsgáljuk a társadalmi csoportok, vallási és nemzeti közösségek együttélésének történéseit. Éveken át foglalkoztunk a holokauszt helyi történetével, a magyarmecskei zsidó közösség sorsának feltárásával^[7], majd beleástuk magunkat a helyi beás cigányok közösségi múltjának megismerésébe. Az utóbbi években pedig a baranyai roma holokauszt történetét kutatjuk. Munkám miatt is többszörösen elkötelezett olvasója lettem a Soá és a Pharrajimos történetét vizsgáló szakirodalomnak.

A téma megismeréséhez nagy segítséget nyújtott pedagógusi tevékenységem mellett a jogsegélyszolgálati munkám is. Kellő tapasztalatokat szerezhettem arról, hogy a hatóságok manapság mi módon diszkriminálhatják jogalkalmazói munkájuk során a képzetlen és szegény romákat. Most – talán a közoktatást kivéve – nincsenek a romákat diszkrimináló jogszabályok forgalomban, a diszkriminatív jogalkalmazás mégis gyakran megtapasztalható velük szemben. A két világháború közötti, és a világháború alatti korban viszont kétségtelenül léteztek romaellenes, diszkriminatív jogszabályok. Ezeket megismerve, s a korabeli hatóságok – csendőrök, jegyzők, főszolgabírák –  gyakorlatának a szakirodalom és a visszaemlékezések alapján való megismerése után számomra nem volt nehéz képet alkotni arról, vajon hogyan érinthette az akkori hatósági diszkrimináció a cigányok mindennapi életét és vajon hogyan formálhatta, alakíthatta a romákkal való hatósági bánásmód a romák környezetében élő, s a hatóságok romaellenes fellépését rendszeresen látó nem-cigányok szemléletét is a cigányok megítélését illetően. Mind a mindenkori diszkrimináció feltárása, mind a diszkriminációból fakadó elnyomás elleni küzdelem, mind a különböző társadalmi csoportok együttműködésének előmozdítása fontos része a munkámnak.

Hivatkozott irodalom

(Az alábbi ismertetés mind az Eszmélet online cikkeként megjelent szövegben, mind az onnan kimarad, blogbejegyzésben közölt szövegrész  hivatkozott publikációit tartalmazza.)

Bauer 2007 – Bauer, Yehuda: Ebben áll a különbség Beszélő, 2007. április. 55-56.old. Elérhető: http://beszelo.c3.hu/cikkek/vitak-es-tenyek-a-pharrajimosrol-a-roma-holokausztrol [letöltve: 2017-01-20] Eredeti megjelenés: Haaretz, 2005. november 29-i szám)

Bársony 2004 – Bársony János: Romák története a XX. században és a Pharrajimos in: Bársony János- Daróczi Ágnes (szerk.): Pharrajimos. Romák sorsa a nácizmus idején. L’Harmattan, 2004. 17-34. old.

Bársony 2016 – Bársony János levele Czene Gábornak a Népszabadság szerkesztőségébe (Kézirat) 2016. szeptember 4.

Bársony-Daróczi 2004 – Bársony János – Daróczi Ágnes (szerk.): Pharrajimos. Romák sorsa a nácizmus idején L’Harmattan, 2004.

Bársony-Daróczi 2015 – Bársony János, Daróczi Ágnes: Kali trash – fekete félelem, Pharrajimos – szétvágatás, Samudaripen – legyilkolás. A romák sorsa a Holocaust idején Magyarországon II. Cigányságkutató Intézet – Romano Instituto, 2015.

Bernáth-Brassói-Orsós 2015 – Bernáth Gábor – Brassói Vivien – Orsós Julianna: Ha szaladok, agyonlőnek, ha megállok, agyonvernek. Az európai roma holokauszt Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, 2015.

Bokor 1982 – Bokor Péter: Végjáték a Duna mentén. Interjúk egy filmsorozathoz RTV-Minerva-Kossuth, 1982.

Braham 2007 – Randolph L. Braham (főszerk.): A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája Park Könyvkiadó, Budapest, 2007.

Csalog 1976 – Csalog Zsolt: Kilenc cigány Kozmosz Könyvek, Budapest, 1976. Elérhető: http://www.fszek.hu/szociologia/szszda/csalog_kilenc.pdf  [letöltve: 2017-01-28]

Czene 2016 – Czene Gábor: Tények. Tényleg? Népszabadság, 2016. szeptember 10. Hétvége, 2-3. old. A cikk „A bűnügyben nem veszi észre a rendkívüliségét” - Keserű, indulatos vita tört ki a magyar roma holokausztról címmel jelent meg a nol.hu-n. Hozzáférhető: http://nol.hu/belfold/ciganysag-holokauszt-magyarorszag-vita-konyv-masodik-vilaghaboru-1631295  [letöltve: 2017-01-26]

Dupcsik 2009 – Dupcsik Csaba: A magyarországi cigányok története. Történelem a cigánykutatások tükrében, 1890-2008 Osiris Kiadó, Budapest, 2009.

Dupcsik 2014 – Dupcsik Csaba: Mélypontok – hozzászólás helyett 2014. Elérhető: https://www.academia.edu/24921420/Dupcsik_Csaba_M%C3%A9lypontok_2016_ [letöltve: 2017-01-20]

Erdei 2003 (1943) – Erdei Ferenc: A magyar társadalom Neuman Kht., Budapest 2003. Elérhető http://mek.oszk.hu/05900/05942/html/ [letöltve: 2017-02-19]

Esterházy 1986 – Esterházy Péter: Bevezetés a szépirodalomba Magvető Kiadó, Budapest, 1986

Harmat 2015 – Harmat József: Roma holokauszt a Grábel-tónál. A székesfehérvári és várpalotai cigányok tömeges kivégzése Várpalotán 1945-ben Várpalota Önkormányzata és a Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltára, Várpalota – Veszprém, 2015

Heindl 2014 – Heindl Péter: A Ney Lili-projekt Romológia folyóirat, Pécs, 2014. 4-5. szám. Az írás magyar és angol nyelvű, javított változata az interneten elérhető: http://romologiafolyoirat.pte.hu/?page_id=951, http://romologiafolyoirat.pte.hu/?page_id=951&lang=en  [letöltés: 2017-01-28]

 II, János Pál 1997 – II. János Pál pápa: Beszéd “Az antijudaizmus gyökereiről” címmel rendezett szimpózium résztvevőihez 1997. október 31-én Eredeti megjelenés: L’Osservatore Romano, 1997. november 1. Az olasz nyelven elmondott beszéd és annak angol fordítása az interneten hozzáférhető: http://w2.vatican.va/content/john-paul-ii/it/speeches/1997/october/documents/hf_jp-ii_spe_19971031_com-teologica.html, http://w2.vatican.va/content/john-paul-ii/en/speeches/1997/october/documents/hf_jp-ii_spe_19971031_com-teologica.html [letöltve: 2017-01-28]

Karsai 1992 – Karsai László: A cigánykérdés Magyarországon 1919-1945. Út a cigány Holocausthoz Cserépfalvi kiadása, 1992.

Karsai 1998 – Karsai László: Roma holocaust, magyar történelem Népszabadság, 1998. augusztus 17.

Karsai 2001 – Karsai László: Holokauszt  Pannonica Kiadó, 2001.

Karsai 2016 – Karsai László: Szálasi Ferenc. Politikai életrajz Balassi Kiadó, Budapest, 2016.

Katz 2005 – Katz Katalin: Visszafojtott emlékezet. A magyarországi romák történetéhez Pont Kiadó, Budapest, 2005. 

Kádár-Vági 2004 – Kádár Gábor, Vági Zoltán: Előítéletek rabságában Népszabadság, 2004.  július 31. Hozzáférhető: http://nol.hu/archivum/archiv-327634-146085 [letöltve: 2017-01-20]

Kenrick-Puxon 2001 – Donald Kenrick, Grattan Puxon: Cigányok a horogkereszt alatt Ford.: (angolból) Dr. Novák György, Centre de recherches tsiganes – Pont Kiadó, Budapest, 2001.

Landauer 2016 – Landauer Attila: Mi is ez a könyv? Kritika, 2016. május-június 20-25. old. Hozzáférhető: https://www.academia.edu/27952324/Mi_is_ez_a_k%C3%B6nyv [letöltve: 2016-08-24]

Mezey-Tabuer 1980 – Mezey Barna, Tauber István: A magyarországi cigányság helyzetének rendezését célzó jogi szabályozás egyes kérdései. Budapest, 1980, ELTE-ÁJK, Acta Facultatis. Tom. XXIII., 235. oldal; Hozzáférhető: https://www.academia.edu/21486033/Forr%C3%A1sok_a_magyarorsz%C3%A1gi_cig%C3%A1nys%C3%A1g_t%C3%B6rt%C3%A9net%C3%A9b%C5%91l_1758-1999_ [letöltve: 2017-08-07]

Mezey-Pomogyi-Tauber 1986 – Mezey Barna, Pomogyi László, Tauber István: A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422-1985 Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1986.

Nagy 2011 – Nagy Pál: Források a magyarországi cigányság történetéből /1758-1999/ Emberi Erőforrások Fejlesztése Alapítvány kiadása, Gödöllő, 2011. Hozzáférhető:

Pomogyi 1995 – Pomogyi László: Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon Osiris – Századvég, Budapest, 1995.

Purcsi 2004 – Purcsi Barna Gyula: A cigánykérdés „gyökeres és végleges megoldása”. Tanulmányok a XX. századi „cigánykérdés” történetéből Csokonai Kiadó, Debrecen, 2004.

Radnóti 2006 – Radnóti Ilona: „…úgy kell eljárni, mint a zsidókkal”. Roma holokauszt Baranyában Cigány Kulturális és Közművelődési Egyesület, Pécs, 2006.

Rittner-Smith-Steinfeldt 2009 –  Carol Rittner, Stephen D. Smith, Irena Steinfeldt: A holokauszt és a keresztény világ Ford.: (angolból) Zalotay Melinda, Egyházfórum – Balassi, 2009.

Stanton 2006 – Gregory H. Stanton: Ten Stages of Genocide (2006) Hozzáférhető: https://genocideeducation.org/wp-content/uploads/2016/03/ten_stages_of_genocide.pdf [letöltve: 2017-01-20]

Számvéber 2002 – Számvéber Norbert: Páncélosok a Tiszántúlon Paktum Nyomdaipari Társaság, Budapest, 2002. Hozzáférhető: http://mek.oszk.hu/05000/05068/html/ [Letöltve: 2017-01-30]

Szita 2000 – Szita Szabolcs: A magyarországi cigányok történetéből in: Szita Szabolcs (szerk.): Tények, adatok a cigányok háborús üldöztetésének (1939-1945) tanintézeti feldolgozásához Magyar Auschwitz Alapítvány – Holocaust Dokumentációs Központ, Budapest – Nyugat-Magyarországi Egyetem Soproni Tanárképző Intézete, Társadalomtudományi Tanszék, 2000., 35-71. old.

Szita 2004 – Szita Szabolcs: A romák vesztőhelye, a komáromi Csillagerőd 1944. őszén in: Bársony János- Daróczi Ágnes (szerk.): Pharrajimos. Romák sorsa a nácizmus idején. L’Harmattan, 2004. 68-78. old.

Ungváry 2004 – Ungváry Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban Osiris 2004.

Vigh 1984 – Vigh Károly: Ugrás a sötétbe Magvető Könyvkiadó, Budapest 1984.

Vörös 2007 – Vörös István Károly: Baranya vármegye. In: A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Szerk.: Randolph L. Braham, Tibori Szabó Zoltán közreműködésével, Park Könyvkiadó, Budapest, 2007.

Weber 1985 – Max Weber: Vallásszociológia. II. Hinduizmus és buddhizmus (Részletek) In: Falvak és kasztok a változó Indiában (A szövegeket válogatta Gáthy Vera) ELTE ÁJK Tud. Szoc. Tanszék – MTA Szociológiai Kutató Intézet, Budapest, 1985.

JEGYZETEK

[1] Czene Gábor: Tények. Tényleg? (in: Népszabadság, 2016. szeptember 10. Hétvége, pp. 2-3) A cikk „A bűnügyben nem veszi észre a rendkívüliségét” - Keserű, indulatos vita tört ki a magyar roma holokausztról címmel a nol.hu-n is megjelent. Hozzáférhető: http://nol.hu/belfold/ciganysag-holokauszt-magyarorszag-vita-konyv-masodik-vilaghaboru-1631295  [letöltve: 2017-01-26]

[2] Karsai 1998.

[3] Elhangzott 2014. szeptember 26-án, a Kutatók Éjszakáján, az MTA Kisebbségkutató Intézetében megtartott fórumon, Karsai László jelenlétében. A beszélgetésről készült videofelvétel hozzáférhető:

https://www.youtube.com/watch?v=ZVCa8bQLxDQ [letöltve: 2017-01-20]

[4] Dupcsik 2014.

[5] Bernáth-Brassói-Orsós 2015.

[6] Dupcsik 2014, 17.

[7] Erről: Heindl 2014.

Az Eszmélet című társadalomkritikai és kulturális folyóirat tanulmányom rövidebb terjedelmű változatának közlésére vállalkozott.[1] A szerkesztőkkel abban állapodtunk meg, hogy a folyóirat online cikkei között publikált szövegben lábjegyzet jelzi majd, hogy a közölt írásból kimaradt szövegrészeket a szerző a blogján teszi közzé. A folyóiratban a hosszabb tanulmány bevezető része, az első két fejezet, valamint az összegző, befejező sorok olvashatók. Íme a többi szövegrész:

(…)

 3. Információ „harmadkézből”

A „hajdani jogszabályok félremagyarázásáról” szóló megjegyzését követően Landauer Attila azzal vádolja kritikájában a Kali trash – fekete félelem szerzőit, hogy tényként kezelnek olyan, „harmadkézből származó” beszámolón alapuló információt egy tömeggyilkosságról, „amelyet már a Vörös Hadsereg kezén lévő területen kellett volna elkövetniük a magyar és német náciknak”.^[2]

Először a „harmad-” (valójában másod-) kézből származó beszámoló felhasználhatóságáról: Ha a történésznek nem áll a rendelkezésére korabeli írott dokumentum, akkor azt kell használnia a múlt feltárása érdekében, amit talál. Más kérdés, hogy hogyan. Fontos, hogy leírja, milyen forrásokra támaszkodik. Bársony János leírta, pontosan. Megírta, hogy az adott eseményről információit másodkézből, egy egyetemi végzettségű roma táncpedagógustól szerezte, akinek azt a saját nagymamája mesélte el. Bársony János azt is leírta, hogy a diplomás roma adatközlő a helyszínen kutatva az 1990-es évek második felében még beszélt egy túlélővel, s a könyv idézi is annak a pedagógus által közvetített, tragédiáról beszámoló szavait. Két, egymástól függetlenül kérdezett túlélő visszaemlékezésére is támaszkodhatott tehát a kutató. Itt legfeljebb az adatközlő, Boda Péter szava lehetne megkérdőjelezhető, ha lenne ok erre. Történetesen egy volt kollégámról van szó. Tanúsíthatom, hogy közös munkánk során maximálisan korrekt, szavahihető emberként ismertem meg. Nem tudom elképzelni, hogy az általa tanúsított két túlélői beszámolóról ne a valóságnak megfelelően tájékoztatta volna a Kali trash – fekete félelem szerzőit.  Probléma persze van: az, hogy a szűkös adatokra támaszkodó közlés után valakinek el kéne végeznie egy feltáró kutatást! Nos, ez az, amire nincs ember, és nincs pénz, holott ma már minden nap, amivel távolabb kerülünk az eseményektől azt jelentheti, hogy meghal az utolsó kortárs, aki még értékes adatokat szolgáltathatna az egykor történtekről, amelyek alapján aztán magyar-, vagy akár németországi levéltári kutatásokkal, netán a tömeggyilkosság áldozatainak maradványait feltáró régészeti kutatásokkal nagyobb eséllyel meg lehetne ismerni a történelmi igazság részleteit. Landauer Attila azonban nem ezt hiányolja. Bár megtehetné: fentebb már írtam Jancsó Miklós lajoskomáromi forgatása kapcsán arról, micsoda botrány, hogy ezeket a feltáró kutatásokat egy ilyen fontos ügyben, mint amilyen a romák 1944-45-ös tömeges legyilkolása, eddig nem végezhette el senki.

 Landauer Attila erről a botrányról nem ír, ellenben azt kifogásolja – s kifogásának a túlzó „harmadkézből” megfogalmazással is hangsúlyt ad –, hogy miért közölték a Kali trash – fekete félelem szerzői ilyen csekély forrás alapján a tömeggyilkosság megtörténtére vonatkozó adatokat. Véleményem szerint óriási hibát követne el az a kutató, aki az általa összegyűjtött információk alapján vélelmezhető tömeggyilkosságra vonatkozó adatokat nem publikálná.[3] Nemcsak azért, mert így a túlélők és az áldozatok leszármazottainak fájdalmát nem tisztelve maga is a népirtás bagatellizálásának bűnébe esne egy olyan, súlyos tragédiára utaló adatok elhallgatásával, amely az adatok szerint emberek tömegének halálával járt. Hanem azért is, mert ezzel maga gátolná meg, hogy valaki – a könyvet elolvasván, az esetről tudomást szerezve – felvállalja az események részleteit feltáró kutatást.

Landauer Attila fentebb idézett mondatának azonban van egy súlyosabb hibaként minősíthető része is. Szerinte ugyanis a Kali trash – Fekete félelemben leírt adatok azért is hiteltelenek, mert az „állítólagos” tömeggyilkosságot úgymond már a Vörös Hadsereg kezén lévő területen kellett volna elkövetniük magyar és német náciknak. Van egy eleve elbizonytalanító tényállítás Landauer Attila írásában. A recenzens szerint Bársony és Daróczi könyvükben a tömeggyilkosságot október végére – november elejére datálják. Ezzel szemben a könyvet olvasva meggyőződhetünk róla, hogy a szerzők október végi dátumot írnak. A szemtanúktól hallottakat közvetítő Boda Péter valóban „október végéről, vagy november elejéről” beszélt a kötet szerint, de a kutatók feladata éppen a lehetséges időpont pontos körülhatárolása. Kérdés, megfelel-e Bársonyék október végi időpont-megjelölése a történelmi valóságnak, vagy tévednek? Vagy netán Landauer Attila téved akkor, amikor azt állítja, hogy a könyvben megjelölt időpontban már szovjet csapatok állomásoztak a túlélők beszámolója szerinti tömeggyilkosság helyszínén? Ahol ilyen súlyos vád illeti a szerzőket a kritikus részéről, érdemes utána nézni… A kérdés megvizsgálásához segítséget nyújtott, hogy a Kali trash – fekete félelem szerzőitől e-mailen elkértem azt a Népszabadságnak küldött, „nagyterjedelmű választ”, amire Czene Gábor, a lapban megjelent, és alább, a Függelékben majd tárgyalandó riport szerzője hivatkozott ily módon írásában^[4]. Bársony János Czene Gábornak a Landauer-kritikára vonatkozó érdeklődésére reagált ebben a levelében.^[5] A kérdéses esetről azt írja, hogy a „történet egyébként a Törökszentmiklós és Tiszabő közötti, a szolnoki hídfő védelmével kapcsolatos 1944. október 24-27. közötti harcok idején következhetett be ezen a területén. (Számvéber Norbert: Páncélosok a Tiszántúlon, Az alföldi páncéloscsata 1944. októberében; Hadtörténelmi Levéltári Kiadványok 2002. 5. fejezet 19-23. csatanap.) Nincs tehát tévedés az időpontban.”^[6]  

 4. Névelírások

 Landauer Attila kritikájában több helység- és személynévelírásra felhívja a figyelmet a közzétett, koncentrációs táborokból származó listákon.^[7] A kritikának a helységnevekre, és néhány más elírásra vonatkozó része megalapozott. Bársony János a Népszabadság cikkírójához írt, imént említett levelében leírja, hogy az elírásokat „nem menti, de részben magyarázza”, hogy a minisztériumtól mindössze négy hónapot kaptak a kötet megírására, és a hosszú évek óta összegyűjtött adatokat mindenképp publikálni szerették volna. Azonban arra már nem volt idejük, hogy a könyv megírása mellett a német anyanyelvű lejegyzők által készített korabeli nyilvántartások közlésekor a magyar helységnevek szükséges pontosítását elvégezzék. A kritika itt jogos, és általában, ha nem a szerzők dezavuálása a célja a kritikusnak, mint Landauer pamfletjében, akkor nagyon is fontos, hogy ezeket leírja a mindenkori bíráló. És nyilván új kiadás esetén a hibák javítását el kell majd végezni. Itt viszont az eddig mindenféle tartalmi elemzést nélkülöző bírálat kétbekezdésnyi ócsárlással folytatódik. (Azoknak a minősítő jelzőknek egy része, amelyeket a bevezetőben említettem, itt olvasható.^[8]) Ennek végén a recenzens leírja, hogy terjedelmi okokból sajnos nincs lehetősége a minősítéseit alátámasztó tényeket ismertetni.  Jelzi azt is, hogy ez okból inkább csak néhányat emel ki e tények közül, de azokban, mint cseppben a tenger, megmutatható a könyv szerinte általánosan jellemző színvonaltalansága.

 5. Roma rablógyilkosok és a vészkorszak – csizma az asztalon

Majd jön a kritika „főpéldája”:

A Kali trash – fekete félelem szerzői a Mentés, szolidaritás, a túlélés lehetőségei című, az üldözésekkel kapcsolatos emberi reakciókat tárgyaló fejezetben leírnak egy esetet, amely szerint kényszermunkára hurcolás elől vidéken megszökött romák, a fővárosban más romákhoz csatlakozva, bandába tömörülve, rablónak csapnak fel s a rablások során úgymond „bosszúból” megölnek egy őket rajtakapó katonatisztet és egy útjukat álló rendőrt. Itt a szerzők elkövetnek egy hibát: amíg a fejezet többi tizenhat, szökésekről és szöktetésekről, embermentésekről és bosszúállásokról beszámoló történetében a tanúságtevő romákkal készült interjúkat hivatkozzák meg forrásként, ehelyütt – bár a Czene Gábornak küldött levél szerint ebben az esetben is egy interjú alapján írták le az esetet – csak egy korabeli újságcikket jelölnek meg hivatkozásként a banda által elkövetett bűncselekményről. Az egykorú sajtótudósításban viszont egy szó sincs az interjúban említett két személy „gettózás” előli meneküléséről és a bandához csatlakozásáról. Landauer Attila számára a szerzők hibás forráshivatkozása teremt lehetőséget ahhoz, hogy a könyvbírálat közel felét kitevő terjedelemben^[9] leírja és kommentálja azt a bűncselekmény-sorozatot, amit a banda elkövetett. Hosszasan ír a bandatagok jelentős részének korábbi bűnlajstromáról. Terjedelmes leírásából azonban nem derül ki, hogy Bársony János és Daróczi Ágnes állítása arról, miszerint a bűncselekmény elkövetői között bosszúéhes, internálás elől szökött romák lettek volna, ne lenne igaz. Épp ezért a kritika olvasójában könnyen felmerül a gyanú (bennem legalábbis fölmerült), hogy a rablógyilkosságok részletes ismertetésének célja talán nem is a szerzőpár állítólagos manipulációs szándékának a leleplezése volt, hanem inkább azt akarta eléggé el nem ítélhető módon sugallni ezzel a szerző, hogy a romák – azaz a vészkorszak egyik áldozati csoportja – maguk is felelősek saját szenvedésükért. Erre egyébként meglehetősen direkt utalást is találunk a kritika végén, amikor Landauer Attila összegzésképpen ezt írja: „A magyarországi cigányság második világháborús sorsának valós története pedig ténylegesen csak akkor ismerhető meg, ha a diszkriminációt és üldöztetést elszenvedett személyek és közösségek sorsa mellett (…) [n]em vagyunk gyávák szembenézni a történeti valósággal. Ez viszont azt jelenti, hogy mernünk kell feltárni és megérteni olyan egykori történeteket és élettörténeteket is, mint például amilyen (…) a jelen írásban részletesen említett, a német megszállás idején köztörvényes bűncselekmények miatt kivégzett oláhcigány rablógyilkosoké (…).”^[10]    

Landauer Attila pamfletjének ebben a záró összegzésében található az a mondat is, amely a romák szenvedéseinek bagatellizálására és a Kali trash – fekete félelem szerzőinek alaptalan vádakkal való lejáratására irányuló szándékot számomra a legvilágosabban mutatja meg:

„Miközben bizonyíthatóan kerültek – csekély számban ugyan – magyarországi cigány emberek náci koncentrációs táborokba, illetve váltak olykor cigányok határainkon belül tömeggyilkosságok áldozatáivá is, mégsem lehet úgy tenni, mintha a hazai cigány népesség jellegében, struktúrájában, folyamatában, abszolút, vagy relatív arányaiban ugyanolyan népirtásnak lett volna elszenvedője, mint a zsidóság.”

Vajon hány ezer embertől lenne nem „csekély számú” a faji üldözés következtében koncentrációs táborba hurcolt romák száma és vajon összesen hány vidéki település határában, hány száz embernek kellett volna tömeggyilkosság áldozatává válnia ahhoz, hogy ne a kicsinyítő „olykor” határozószóval minősítse a kritikus a roma közösségek sorát ért tragédiát?

S vajon mire alapozza a recenzens azt a vádat, miszerint a Kali  trash – fekete félelem szerzői, úgymond, úgy tettek volna, mintha a hazai cigányok jellemzőit tekintve ugyanolyan népirtásnak lettek volna az elszenvedői, mint a zsidóság?

A bírált művet elolvasván bárki meggyőződhet róla, hogy annak éppen az az egyik fő erénye, hogy szerzői a roma vészkorszak feldolgozásának olyan módját választották, amely kizárja, hogy a Soá és a Pharrajimos összevetésének ürügyén bármelyik nép szenvedéstörténetére degradáló kifejezéseket lehessen megfogalmazni, ugyanakkor azonban mégis lehetőséget biztosít a két genocídium közötti különbségek ismertetésére. A kötetnek erről az erényéről alább, az „A Kali trash - fekete félelem kritikája” című fejezetben még lesz szó.

 6. „Nagyvonalú” listák

Kritikájának utolsó szakaszában Landauer Attila különféle táblázatokról fejti ki a szerzők állítólagos alkalmatlanságát igazoló véleményét. Ennek értékelésekor ketté kívánom osztani a kifogásokat.

Az első csoportba azok a kifogások tartoznak, amelyek vagy olyan hibákat rónak fel a szerzőknek, amelyek könyvükben egész egyszerűen nem találhatók meg, vagy ugyan a Kali trash – fekete félelemben lévő táblázatok listáinak valódi hibáit tárják fel, azonban a pontatlan listák közzététele valójában nem hiba, sőt akkor sértenék meg a szerzők dilettáns módon a holokausztkutatás általános normáit, ha ezeket a listákat nem közölnék.

A második csoportba egyetlen lista tartozik, amelynek ilyen formában való közlése valóban súlyos hiba volt. Lényegében ez a könyvben előforduló egyetlen olyan, súlyosnak minősíthető hiba, ami sajnos alkalmas lehet arra, hogy e kiváló mű szakmai hitelét gyengítse, s amit a kötet újrakiadása esetén véleményem szerint feltétlenül korrigálni kell.

 a.) A „hibák” első csoportja

Vegyük tehát először a listák bírálatának azt a részét, amelyek az első csoportba oszthatók!

Melyek azok a kritikai megjegyzések, amelyek a tényeket tekintve megalapozatlanok?

Az első:

Landauer Attila szerint a könyv mellékletében, a 214-215. oldalán lévő táblázatban a szerzők úgy sorolnak fel 55 települést, mint olyat, ahol cigány internáló és munkatáborok voltak, hogy az állításukat „semmivel – értsd, semmivel” – sem kísérlik meg alátámasztani.^[11] Drámai szavakkal megfogalmazott vád. A szerzők viszont a kötet 61. oldalától 10 oldalon át, ABC sorrendben ismertetik a táborokra vonatkozó adatokat, a „semmit”. Az itt bemutatott 46 esetből 34 esetben pontos forrásmegjelöléssel.

A második:

Landauer Attila szerint a kötet 216-217. oldalán a szerzők úgy közlik 58 roma veszteséglistáját, hogy nem jelölik meg a lista forrását, Perlaky Gyuláné és Vas Gáborné 1993-as publikációját. Tehát még plagizálnak is.^[12] Csakhogy a szerzők megjelölik a forrásukat. Kötetük 75. oldalán hivatkoznak a Perlaky Gyuláné és Vas Gáborné közleményét tartalmazó 1993-as publikációra, mint a mellékletben közölt lista forrására. Igaz, ott nem a Perlaky-Vas szerzőpárt nevezik meg közlőként, hanem a két kutatónő publikációját tartalmazó kiadványt szerkesztő Szita Szabolcs professzort. Aztán a „Mellékletek” fejezet végén, a 320. oldalon, Perlaky Gyuláné és Vas Gáborné szerzőségét is feltünteti egy lábjegyzet. Más kérdés, hogy szerkesztői, vagy nyomdai hiba miatt nem lehet tudni, hogy az a lábjegyzet hová, konkrétan melyik mellékelt táblázathoz is tartozik. Plagizálásról azonban szó sincs.

A harmadik:

Landauer Attila szerint a kötet 227-277. oldalán lévő, 5 német koncentrációs táborba hurcolt magyar cigányok adatait közlő lista forrását a szerzők nem jelölik meg. Emiatt a kritikus kétségbe vonja a lista hitelességét.^[13] Állításával szemben azonban van forrásmegjelölés a könyvben. Mégpedig annak a koncentrációs táborokról szóló fejezetében, ekképpen: „Sikerült, elsősorban Szita professzor és a heidelbergi Szinti és Roma Dokumentációs Központ segítségével öt koncentrációs tábor: Dachau, Buchenwald, Rawensbruck, Bergen-Belsen és Natzweiler fennmaradt fogolylistáiból kigyűjteni a Komáromból kiszállított, magyar cigányként lajstromozott foglyok neveit – közel 2000  honfitársunkét –, amelyet a mellékletben közreadunk.”^[14]

 Landauer Attila további kifogása a táblázatok listáival szemben, hogy az ott szereplő nevek helyesírása pontatlan. Ráadásul gyakran tűnik úgy, hogy a nevek pontatlansága, vagy eltérő névváltozatok miatt ugyanazok a személyek többször is szerepelnek egy-egy listán.  A listának ilyen formában való közzétételét a recenzens „manipulációval vegyes dilettantizmusnak” minősíti.^[15]

A recenzens téved. A holokauszttal foglalkozó szakemberek éppen azt tartanák megengedhetetlen dilettantizmusnak, ha a listákat csak akkor tennék közzé, ha azon már az összes adatot, nevet egy feltáró kutatás pontosan ellenőrizte.

 Eddigi munkám során lehetőségem volt tapasztalatot szerezni a világ leglejelentősebb nyilvános holokauszt adatbázisának, a jeruzsálemi Jad Vasem honlapjáról elérhető „The Central Datebase of Shoah Victims’ Names” (A Soá áldozatok neveinek központi adatbázisa) kezeléséről. Ezt az adatbázist bízvást tekinthetjük „etalonnak” a holokausztáldozatokról szóló listák kezelését illetően.

A listához egy helytörténeti kutatás során jutottam el. 2007-ben kezdtük kutatni egy diákprojekt keretében a 350 fős Magyarmecske település egykori zsidó közösségének sorsát. Az egyik legelső lépés a kutatás során a Jad Vasem interneten is elérhető adatbázisának megtekintése volt. A holokauszt áldozatairól a Magyarmecskéről kikereshető listán talált neveket kinyomtattuk és ennek alapján kezdtünk kérdezősködni a helyi iskola diákjaival az események néhány, még élő kortárs tanújától. Volt tanár kollégám, Vörös István, aki komoly történészi munkát is végzett és végez azóta is,  épp akkortájt fejezte be a Randolph Braham professzor által szerkesztett, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája című háromkötetes mű^[16] Baranya megyéről szóló fejezetének^[17] megírását. Ő adta a kezembe a szentlőrinci főszolgabíró kérésére a magyarmecskei körjegyző által 1944 júniusában a deportáltakról és az egy fő mentesített személyről szóló listát. A listát egyeztettük a kortárs tanúknak és a mecskei zsidó közösség időközben megtalált egyetlen túlélőjének a visszaemlékezéseivel, sőt adattisztázás céljából még a magyarmecskei anyakönyvekkel is. Így már pontos információval rendelkeztünk a Magyarmecskéről deportált és a holokauszt áldozatává vált 11 zsidó mártírról. Akkoriban a Jad Vasem listáját kezelő szakemberekkel, és a lista egy részének forrásául szolgáló budapesti adatbázist – a Holokauszt Emlékközpont adatbázisát – kezelő hazai szakemberekkel is fölvettük a kapcsolatot, s ennek eredményeként a listák módosítására is sor került a munkánk alapján. Amire természetesen nagyon büszkék vagyunk. Mégis, ha ma^[18] a Jad Vasem adatbázisában a Magyarmecske szóra rákeresve lehívjuk a faluból deportált, vagy ott született, de máshonnan deportált áldozatok listáját, azt tapasztaljuk, hogy az azon szereplő tizenkét személynév közül valójában hat duplum. Közülük egy név teljesen megegyezik, csak két forrásból is közli a lista. További két név szintén két különböző listáról származik, de ezen felül azért is „duplázódik”, mert vagy más névalakban (Lívia – Lili), vagy pedig más helyesírással (Gruenhuth/Grinhut - Gruenhut, az utóbbi bejegyzéshez csatolt magyar nyelvű dokumentum és a mi kutatásaink szerint is: Grünhut) szerepelnek ugyanazok a személyek a listán. Az adatok egyik forrása a Jad Vasemnek beküldött tanúsító adatlap, a másik forrás a budapesti Holokauszt Emlékközpont adatbázisa. Öt, ebből a községből deportált, majd meggyilkolt személy adatai ugyanakkor még ma sem szerepelnek a listán. Ezt azért tartom fontosnak hozzáfűzni, hogy nyilvánvaló legyen: még csak véletlenül sem a holokauszt áldozatainak „felszaporítása” volt az adatkezelők célja a vélhetően ugyanazokról a személyekről szóló, s csak részben eltérő személyi adatokat tartalmazó nevek egy listán való közzétételekor.

Duplázódást mind a Jad Vasem, mind a Holokauszt Emlékközpont adatbázisában találhat a hivatásos kutató, vagy az egyszerű érdeklődő a különböző névalakok, vagy a különböző helyekről érkező nevekhez kapcsolódó eltérő (az esetleges téves – születési időpontra, szülők nevére, lakóhelyre, vagy más adatra vonatkozó – adatközlésből adódó) adatok miatt.

Miért tették közzé így, felülvizsgálat nélkül ezeket a „duplumokat”?

A legfőbb oka ennek az, hogy az adatbázis kezelőinek nincs lehetőségük minden névnek utána járni, viszont ha egyet is kihagynának a valószínűsíthetően (de nem bizonyosan) azonos személyeket jelölő variációk közül, azzal kockáztatnák, hogy egy későbbi kutató, akinek lesz ideje és módja alaposan utánajárni a listán szereplő adatoknak, esetleg fontos adatot hagy majd figyelmen kívül az adatbáziskezelők „nyomokat eltüntető”, dilettáns magatartása miatt.^[19]

 Bársony János és Daróczi Ágnes tehát igencsak jól tették, hogy közzétették azokat az adatokat is, amelyeket még nem volt senkinek lehetősége pontosítani egy alapos utánajárás eredményeképp, de amelyekre épp e célból szükség lehet a későbbiekben.

 Itt említem meg, hogy kritikájában Landauer azt is kemény szavakkal a Kali trash – fekete félelem szerzőinek hibájaként rója fel (az általa vélt hibát konkrétan „durva, történelemhamisító manipulációként” bélyegezve meg), hogy roma munkaszolgálatosok veszteséglistáján^[20] olyan MUSZ-osok adatait is közlik, akikről a recenzens kiderítette, hogy metilalkoholmérgezésben, vagy megbetegedésük miatti kórházi kezelésük alatt hunytak el.^[21] Bizarr kifogás. Ha például minden egyes, faji alapon koncentrációs táborba hurcolt áldozatot csak azután lehetne a holokauszt áldozatai közé sorolni, ha előtte alapos utánajárással 100 %-ig megbizonyosodnánk arról, hogy vajon nem egy fejére esett tégla okozta-e a halálát, ami, ugye, egy „polgári” munkahelyen is bármelyik dolgozóval előfordulhat, vagy hogy vajon nem egy korábban fel nem derített betegségben szenvedő, végstádiumban lévő, gyógyíthatatlan beteg hunyt-e el a lágerkórházban, nos, akkor e feladat megvalósíthatatlansága miatt akár milliós nagyságrenddel is le lehetne csökkenteni a holokauszt elismert és igazolt áldozatainak számát.[22] Landauer Attila részéről a munkaszolgálatos romák halálát okozó körülmények megvizsgálására vonatkozó követelmény felállítása Bársony János és Daróczi Ágnes adatközlésével szemben sajnos nem más, mint a roma áldozatok sorsa iránti érzéketlenség szomorú példája.

 b.) Valódi hiba

 Az imént tárgyalt veszteséglistával kapcsolatban azonban a recenzens rámutat egy valódi hibára is. Úgy tűnik, a Kali trash - fekete félelem egyik mellékletében, a kötet 218-226. oldalán olvasható „Anyakönyvi adatok alapján feltételezhetően cigány munkaszolgálatosok veszteséglistája” című táblázatban a lehetséges roma áldozati kör meghatározása szakmai szempontból elfogadhatatlanul nagyvonalúan történt. A listán lévő személyeket a könyv 6. fejezetében leírtak szerint Bársony János nem a direkt „faji alapon” 1944 nyár végétől felállított cigány munkásszázadok halottai közül választotta ki, hanem azok közül a munkaszolgálatosként életüket vesztett személyek közül, akiket az egész háború során, mint fegyveres szolgálatra valamilyen oknál fogva nem alkalmas, „megbízhatatlan” személyt sorozták be „lapátos katonának”, és ilyenként vesztették életüket. A listának az összeállításáról a kötetben ez olvasható: „Az ilyen munkaszolgálatos alakulatokba a börtönviseltek, volt internáltak, ’csavargónak’ tartottak kerültek, amihez komoly esélye volt a cigány embereknek.^[23] Az ő emlékükre válogattam ki a háborús elesettek közül kb. 200 olyan elesett munkaszolgálatos halott nevét a könyv végén lévő mellékletben, akiknek adatai, neve alapján valószínűsíthető, hogy cigányként halt meg. Erről persze nem lehetünk teljesen bizonyosak, de arról sem, hogy más, legalább 200 munkaszolgálatos halott esetében nincs ugyanerről szó.”^[24]   A lista tehát Bársony János szerint is elég bizonytalan az áldozatok cigányságát illetően. Landauer Attila azonban azt állítja bírálatában, hogy a listán szereplő minden halott veszteségi kartonját ellenőrizte, és ennek alapján meggyőződött arról, hogy a Bársony János által összeállított táblázat legalább 90%-ban nem roma személyek neveit tartalmazza.^[25] Persze a kritikus fentebb leírt adatellenőrzési teljesítményének ismeretében – arra utalok, hogy kritikájában legalább három esetben olyan adatokat hiányol a Kali trash – fekete félelemből, amelyek a kötetben szerepelnek – lehetnek kétségeink a 90%-os becsléssel kapcsolatban. Mégis, ebben az esetben nagy valószínűséggel olyan, súlyos szakmai hibával állunk szemben, amelyet ezúttal nem a kritikus vétett, hanem a bírált kötet szerzői követtek el.

 Semmiképp sem mentségként, de magyarázatként egy példával támasztom alá, hogy tapasztalatom szerint sajnos ennek a súlyos minősítés alá eső hibának az elkövetése nem valamiféle ritka „szakmai dilettantizmus” eredménye. Hasonló hibát állami költségvetésből működő, kifejezetten adatgyűjtésre specializálódott kutatóhely szakemberei is elkövettek már. Talán az adatok téves értelmezése miatt, de előfordulhat az is, hogy akadt olyan kutató, aki így akarta „eredményesebbé tenni” a gyűjtőmunkáját.

Amikor 2007-ben először néztem meg, és mentettem le a Jad Vasem adatbázisának Magyarmecskére kigyűjtött listáját, azon összesen 14 név szerepelt. Az első négy stimmelt, a többi nyolcról azonban sem a kortárs visszaemlékezők nem hallottak, sem a szentlőrinci főszolgabíró iratai között fennmaradt „deportálási lista” nem tudott róluk. Az is feltűnt, hogy a nyolc személy közül az egyiknél olyan születési helyet tüntettek fel, amely az illető születésének időpontjában még nem is létezett ezen a néven. Ezt a nevet ugyanis csak később, két aprófalu egyesülése után kapta az adott település. A nyolc név a Jad Vasem forrásmegjelölése szerint a budapesti Holokauszt Emlékközpont adatbázisából került az ő listájukra. Mind az Emlékközpontnak, mind a Jad Vasemnek írtam a hibás adatokról. Kiderült, hogy azok valóban fals bejegyzésként szerepeltek a listán. A Jad Vasem azonnal korrigált.  A Holokauszt Emlékközpont illetékese írásban visszajelzett, hogy más, a Jad Vasem által tőlük átvett adatoknál is jeleztek már hasonló hibát, és ígéretet tett arra, hogy intézkednek a fals adatközlés okának kiderítéséről, valamint a hiba orvoslásáról. A vizsgálat eredményéről nincs tudomásom, de számunkra, a magyarmecskei kutatócsoport tagjai – diákok és felnőttek – számára az volt a fontos, hogy a hibás listát a hibáról tudomást szerző szakemberek példás gyorsasággal kijavították. 

 A magam részéről nagyon fontosnak tartom, hogy az a típusú, bármilyen okból előálló, megengedhetetlenül nagyvonalú adatkezelés, mint amit az imént a Holokauszt Emlékközpont által a Jad Vasemnek továbbított adatok vonatkozásában leírtam, vagy mint ami Bársony János „feltételezetten cigány munkaszolgálatosok” táblázatának összeállításánál úgy tűnik, megvalósult, ne történhessen meg. Erre garanciát a szakmai kontroll nyilvánossága adhat leginkább. E tekintetben tehát Landauer Attila kritikája igencsak hasznos lehet… -ne. A feltételes mód azért indokolt, mert – mint arra rámutattam – a kritikus valós hibát mos össze az adatkezelés szakmaiatlan bírálatával. Ebben az összemosásban is a szerzők mindenáron való dezavuálásának szándéka érhető tetten, amely mögött én ezúttal is a recenzensnek a romákkal szembeni előítéletes gondolkodását tükröző történelemszemléletét vélem fölfedezni. Így viszont adott esetben a munkaszolgálatos listára vonatkozó esetlegesen jogos bírálat hitelessége – s ezzel szakmai haszna is –  viszonylagossá válik sajnos.

 Amit most Bársony Jánostól és Daróczi Ágnestől joggal várhatunk el: kötetük újrakiadásakor vagy mellőzzék a „feltételezhetően cigány munkaszolgálatosok veszteséglistájának” közlését, vagy a kötet könyvpiaci terjesztéséhez szükséges újranyomtatás előtt a listát alaposan vizsgálják felül!

 Mert hogy Bársony János és Daróczi Ágnes e művének könyvpiaci terjesztése feltétlenül szükséges véleményem szerint. És persze nem csak azért, mert Landauer Attila kritikájának egy kivétellel valamennyi súlyos hibaként bemutatott észrevétele megalapozatlan. Mint már fentebb utaltam rá, a kötet megítélésem szerint valóban hiánypótló, rendkívül értékes, kiváló munka.

 Ennek alátámasztására engedje meg az olvasó, hogy tanulmányom zárásaként egy rövid tartalmi kritikával magam is megpróbálkozzam a könyvről a piaci terjesztéshez szükséges újrakiadás előmozdítása érdekében!

 7. A Kali trash - fekete félelem kritikája

Tanulmányaimra, olvasmányaimra és munkatapasztalataimra alapozott véleményem alapján úgy vélem, hogy Bársony János és Daróczi Ágnes könyve több oknál fogva is korszakos jelentőségű. 

 Könyvük elején a szerzők átgondolt összevetést tesznek minden népirtások „etalonjával”, a Soával, amikor arra a kérdésre keresik a választ: Vajon miért pont e két népcsoportot választották ki a nácik „faji” alapon a bűnbak szerepére? 

 A szerzőpáros leírja, hogy a két kisebbségi népcsoportot jórészt más-más megkülönböztető jegyek (vallás, bőrszín, életforma) alapján stigmatizálta a többség, s más társadalomfejlődés jutott osztályrészükül. Részben mások voltak azok az ürügyek is, amelyekkel üldözőik a zsidók és a cigányok elleni fellépést igazolni igyekeztek. A szerzők egyebek mellett kifejtik, hogy a nácik gyilkos, faji propagandájukban a zsidókat olyan legyőzendő ellenségként bélyegezték meg, akik, mint „judeobolsevik - plutokrata összeesküvők”, az árja germán faj, sőt lényegében az egész emberiség feletti uralom megszerzésére törnek.  Emiatt a zsidók, mint „főellenség” megsemmisítése lényegében kiemelt céljává vált a náciknak a II. világháborúban. A zsidók elpusztításáért tett erőfeszítések jelentették a népirtás „főfrontját”. A romák megsemmisítése fontossági sorrendben (ha lehet ilyen profánul fogalmazni népirtásról beszélve) a zsidók elpusztítása után következett a nácik faji politikájában.  Vagy ahogy Bársony János és Daróczi Ágnes könyvük bevezető részében  fogalmaznak: a holokauszt során a főellenségnek bélyegzett zsidókkal szembeni „főfront” mellett ez volt a „mellékfront”.^[26] Ezzel egyébként minden valamirevaló kutató egyetért.

A hazai és külföldi kutatók egyik része azonban számos adattal alátámasztva azt is vallja, hogy a náci vezetők a háború során a „végső megoldás” részeként, a faji ideológia alapján a háború egy szakaszában a romák Európa-szerte történő kiirtásáról is dönthettek.^[27] Más kutatók szerint ilyen döntés a „faji alapon” kategorizált népcsoportok közül csak a zsidók esetében születhetett. Hogy a befolyásuk alá került területeken a zsidók, illetve a romák megsemmisítése eleve kifejezett szándéka volt-e a nemzeti szocialista vezetőknek, vagy „csak” a háború eseményei vitték el a fajelméletet rendszerideológiájuk alapjává tévő, a faji uszítást pedig napi politikai eszközül használó nácikat egészen a népirtásig, s hogy a teljeskörű megsemmisítésre vonatkozó döntés mindkét Európában élő, de a nácik által „népidegennek minősített fajra”^[28] – a zsidókra és a romákra – egyaránt vonatkozott-e, illetve hogy a nácik befolyása alá került európai területeken eltérő intenzitással folytatott népirtás során hol, mikortól és meddig volt kifejezetten cél a zsidók, illetve a romák teljes körű elpusztítása, nos, erről az „intencionalista”, és a „funkcionalista” iskolák történészei sokféleképp vélekednek^[29]. A roma holokauszt megítélését illetően azonban nem ez a legfontosabb vitakérdés. Hanem az, hogy vajon tartható-e azoknak a kutatóknak az álláspontja, akik szerint a nácik népirtó szándéka „általában” csak az „aszociális” cigányok ellen irányult, a beilleszkedett roma csoportokra nem.^[30] S amennyiben nem tartható, akkor ki kell mondani: Az e nézetet valló kutatókat saját előítéletes gondolkodásuk vezette félre, amikor komolyan vették a náci propagandának azokat a faji politikát hamis indokokkal alátámasztani igyekvő szólamait, miszerint a romákat „bűnözői magatartásuk miatt” kellett üldözni. Sok kutató számára ez a kérdés már régóta nem kérdés. Ismert, hogy az üldözők minden népirtásnál az áldozatokat hibáztatják saját sorsukért. Az üldözöttek által hangoztatott ürügyek pedig nem értékelhetők másnak, mint amire használják őket: Ürügyeknek, amelyek a népirtó politikai valós indokait hivatottak leplezni. 

 Bársony János és Daróczi Ágnes könyvükben a Soá és a Pharrajimos^[31] fő vonásainak összevetése után a második világháború legnagyobb bűnét jelentő, faji alapú genocídium egyik elemének – a romák elleni náci népirtás történetének – elmondása során már elkerülik a további folyamatos összehasonlítgatást és viszonyítgatást.

 Ezzel két fontos dolgot is elérnek:

 Egyrészt így nem csúsznak bele abba a végzetes hibába, hogy az egyik nép szenvedésének nagyságát, a vele szemben elkövetett bűn súlyát, netán a másik szenvedésének lekicsinylésével és az elkövetők bűnének viszonylagossá tételével emeljék ki.

Másrészt  ezzel a tárgyalási móddal – azaz a roma vészkorszak önálló tárgyalásával – a szerzők számára lehetővé válik, hogy a Pharrajimos áldozatává vált nép szemszögéből mutassák be a történetet. Azaz hogy azt tegyék megismerhetővé és megérthetővé: Vajon maguk a romák hogyan élték meg a folyamatosan növekvő és egészen a népirtásig eljutó, rasszista alapú üldöztetést?

 Van más ok is, ami miatt kiemelkedő jelentőségű ez a mű a magyar romák vészkorszakát feldolgozó eddigi művek nagy részéhez képest. Miután ugyanis  a szerzők annak rendje és módja szerint fölvázolják, hogy a Horthy-rendszer egészére jellemző, fokozatosan bővülő, rasszista alapú cigányellenes intézkedések hogyan jutottak el Magyarországon is a tömeggyilkosságokig, a romák náci koncentrációs táborokba hurcolásáig, és végül az összes magyar cigány zárt munkatáborokba (koncentrációs táborokba) hurcolásának elrendeléséig, azaz bemutatják, hogy miképp vált a magyarországi cigányüldözés hosszú folyamata a nácik és szövetségeseik európai méretű, faji alapú népirtó politikájának részévé, ezután rámutatnak arra a megdöbbentő tényre is, hogy a kormányzati szintre emelt, rasszista alapú, intézményes diszkrimináció a háború után alig egy-két évvel újjáéledt…  És tartott még közel két évtizeden át...^[32] És – ezt már én teszem hozzá – 50 év után újjáéledve ma is zajlik…^[33]  A folyamatosság bemutatása valóban megdöbbentő! Talán képes lehet polgártársaink egy részére megrázó hatást gyakorolni…

 Említettem már, de nem lehet elégszer hangsúlyozni, mennyire kiemelkedő a könyv 3. és 4. fejezetében a két világháború közötti, és a második világháború alatti, faji alapon diszkrimináló és az idő előrehaladtával a romákat egyre inkább nemcsak jogaiktól, de méltóságuk maradékától is megfosztani igyekvő, dehumanizáló jogalkotási folyamatnak és jogalkalmazási gyakorlatnak a bemutatása. Fentebb, Landauer Attila kritikáját elemezve, csak vázlatosan volt módom ismertetni azt a jogfosztási folyamatot, amelyet a Kali trash - fekete félelem a megdöbbentés erejével tár elénk.

 Nagyon fontos az 1944-es német megszállás után egyre inkább tömegessé váló kényszermunkára hurcolásokra, és az ennek kapcsán létrehozott zárt munkatáborokra vonatkozó információk összegyűjtése, valamint e romaellenes akciósorozat jogi-intézményi hátterének (vagy esetenként e háttér hiányának) bemutatása az 5. fejezetben. Jogászként különösen érdekesnek találtam annak a sokféle jogcímnek és az ezeket tartalmazó változatos jogszabályoknak az ismertetését, amelyekre a fegyveres őrizet mellett kényszermunkára hurcolt romák üldözői hivatkozhattak. Ugyancsak fontos a fejezetben tárgyalt kérdésről zajló vita bemutatása. A diskurzus nyilvánossága elengedhetetlen a téma feldolgozása során.[34]

 Fontosnak tartanám ugyanakkor, hogy a visszaemlékezésekre és újságcikkekre hivatkozás mellett a szerzők hivatkozzanak más meglévő dokumentumokra is az internálásra vonatkozóan. A már említett, Czene Gábor újságírónak írt levelében Bársony János maga is említ több, már feltárt dokumentumot^[35], azonban ezek forráshivatkozása a kötetben nem szerepel.

 A kötet 7. fejezete a romák ellen elkövetett tömeggyilkosságokról szól. Huszonhárom esetet írnak le a szerzők. A fejezet bevezetőjében közlik, hogy az ismertetés egyenetlen, mivel részben alaposan felkutatott eseményekről van szó, vannak azonban az ismertetett tragédiák között olyanok is, amelyeknek megtörténtét csak a „helyi roma népemlékezet” tartja számon, de az esemény más nyomainak felkutatására, feltárására eddig még nem került sor. A szerzők itt sem manipulálnak, vagy hamisítanak, mint ahogy az Landauer Attila vádjai között szerepel, hanem korrektül közlik, milyen – gyakran az elvégzett kutatások hiányában ma még igen szegényes – forrásokból lehet az adott településen megtörtént tömeggyilkosságról tudni. Hiányzik, pedig nagyon fontos lenne, a források fellelhetőségi helyének pontos közlése minden egyes esetnél. Ez az esetek többségében a kárpótlási beadványok nyilvántartási számával megjelölve szerepel. Azonban a máshonnan származó interjúknál többnyire nincs feltüntetett nyilvántartási szám. Nem véletlenül. Egy ilyen interjúnak próbáltam utánanézni. Kiderült, hogy jelenleg nincs olyan hazai gyűjtőhely, ahol a hivatkozott valamennyi visszaemlékezés a későbbi kutatások számára elérhető lenne. Azokra a szűkös forrásokra a történtekről, amelyek egyáltalán rendelkezésünkre állnak, sokkal jobban vigyázni kellene! Fontos állami feladatnak tartom e források egybegyűjtését és megfelelő helyen való elhelyezését. Ez lenne a minimum. S a következő lépés persze azoknak a kutatásoknak a megszervezése, és finanszírozása kell, hogy legyen, amelyek a visszaemlékezések alapján föltárnák a romák által szerte az országban faji alapú üldözésük következtében elszenvedett súlyos tragédiákat.

 A szerzők külön fejezetben foglalkoznak a komáromi Csillagerőd történetével. A magyarországi roma holokausztnak ez az az emblematikus színhelye, amelyre vonatkozóan már alapos kutatások elvégzésére is sor került az elmúlt évtizedekben. Karsai László már említett közléseit követően Szita Szabolcs professzor publikált kutatásai alapján a tábor történetéről részleteket.^[36] Ezt egészítették ki további értékes adatokkal a Kali trash – fekete félelem szerzői. Így megismerhetjük a táborban lezajlott horrorért közvetlenül felelős néhány személy nevét és rövid életrajzukat. Nagyon jelentős azoknak a tényeknek, dokumentumoknak a feltárása, amelyek igazolják, hogy a tábor poklában nem csak 1944 decemberének második feléig, hanem még 1945 első negyedévében is szenvedtek és pusztultak el romák (köztük gyermekek és munkaképtelen idősek is). Ekkor is érkeztek újabb cigány foglyok és ebben az időszakban is továbbítottak még innen német koncentrációs táborokba romákat és más üldözötteket rabszolgamunkára. A táborparancsnok vallomása szerint a Csillagerődben működő láger egészen 1945. március 18-ig^[37] – azaz a már említett német-magyar balatoni offenzíva összeomlásának és egyben a magyarországi nyilas uralom teljes szétzilálódásának napjaiig – működött.

Ebben a fejezetben és a következőben azonban orvosolandó hiányosságokat is találhatunk:

Szerkesztési hiba, hogy az A komáromi Csillag Erőd című fejezet végére egy olyan, önálló szövegrészt illesztették be Temetetlen holtak és eltemetésükre tett kísérletek alcímmel, amely nemcsak – sőt nem is elsősorban – a komáromi tábor áldozatairól szól, azaz nem ebbe a fejezetbe való. A következő, Magyarországi romák náci koncentrációs táborokban című fejezetben a szerzők ugyan megnevezik az abban közölt információk forrásait, a náci koncentrációs táborok fogolylistáit, és azt is, hogy kiknek a segítségével gyűjtötték össze ezekből a listákból az adatokat, azonban a forrásmegjelölés így sem egyértelmű. A komáromi táborból az elszállítás napjának feltűntetésével a transzportok roma foglyainak számára vonatkozó, igen figyelemre méltó listáról pl. nem derül ki pontosan, hogy azt vajon milyen dokumentumokból, kik és mi módon gyűjtötték ki.

 Általában is problémát jelent, hogy bár a kötetben a legtöbb helyen pontos forráshivatkozást találunk, ez sajnos több helyen hiányzik. A kötet belső „kereszthivatkozásainak” pedig oda-vissza irányban működnie kellene: ha a szerzők a törzsszövegben részletesen ismertetik a mellékletben szereplő adatok forrásait, akkor a mellékletben is meg kell jelölni az adott táblázatnál, hogy a törzsszövegben hol található a forrásismertetés. Szintén a forrásokkal kapcsolatos igény, amit fentebb már jeleztem egyszer: Nagyon fontos lenne mielőbb (ha mód van rá, legjobb lenne még a kötet újabb kiadását megelőzően) egy, a kutatók számára elérhető, nyilvános archívumba helyezni azokat az adathordozókat – filmre, diktafonra rögzített felvételeket, interjúlejegyzéseket –, amelyek a kötetben pl. „X.Y. visszaemlékezése, Z. helység, ekkor és ekkor”, vagy „Bársony János kutatása (n)” típusú megjelöléssel szerepelnek! 

 Számomra a két világháború közötti jogfosztási folyamat bemutatásához hasonlóan izgalmas és megdöbbentő volt a 11. fejezetben azoknak a tényeknek a leírása, amelyek arról szólnak, hogyan éledt újjá 1947-től a faji alapú központi szabályozás. Kezdve mindjárt a sokat emlegetett 1916-os „szükségrendelet” és az erre épülő 1928-as razziarendelet hatályos jogszabályként való elismerésével egy újabb belügyminisztériumi rendeletben. Folytatva az 50-es években bevezetett diszkriminatív „fekete személyi igazolvánnyal”. Jelentős érdeme a fejezetnek a diszkrimináció ellen a korszakban fellépő roma politikus, László Mária szerepének bemutatása is.

 A 12. fejezet a rasszista „cigánybűnözés” fogalom kialakulásának és máig tartó használatának történetét mutatja be, kiválóan.

 Jó, hogy a kötet végén a szerzők foglalkoznak a diszkrimináció elleni küzdelem aktuális teendőivel is. Azonban a Mai helyzet, teendők és vitairatok című fejezetben három – 2006-ból és 2007-ből származó – vitairat közzététele szerintem már túlterjeszkedik a roma holokauszt magyarországi történetét bemutató könyv keretein. E három, a szerzők által megfogalmazott dokumentumból legfeljebb egyet lenne érdemes mellékletben közölni véleményem szerint. A másik megoldás az lehetne, hogy ebben a fejezetben a szerzők önállóan – tehát nem évtizedes dokumentumok közlésével – fogalmazzák meg a ma szükségesnek látott teendőket a romák társadalmi integrációja érdekében. 

(…)

* * *

 Jegyzetek

[1] Hozzáférhető a 2017. augusztus 7-i állapot szerint: http://eszmelet.hu/heindl-peter-buszkeseg-es-eloitelet/

[2] Landauer 2016, 20. és (lábjegyzetben kiegészítve:) 25.

[3] Más kérdés, hogy a laikus olvasók tájékoztatása érdekében indokolt a publikálás helyén közölni, hogy az eseményre utaló adatok számának csekélysége miatt  további alapos kutatásra van szükség a leírtak alátámasztása érdekében.

[4] Czene 2016.

[5] Bársony 2016. A több mint 7 gépelt oldalas levél 2016. szeptember 4-i keltezésű.

[6] Sajnos azonban hiába írta ezt le Bársony János Czene Gábornak még a riport megjelenése előtt, a cikkíró a Népszabadságban elmulasztotta ezt a fontos, tisztázó információt is közzétenni. Így Czenétől csak a Bársony – Daróczi szerzőpáros könyvében közölt adatok megkérdőjelezéséről kaphat az olvasó tájékoztatást, a recenzor kritikájának ténybeli megalapozatlanságáról azonban nem.

[7] Landauer 2016, 20.

[8] Landauer 2016, 20.

[9] Landauer 2016, 20-22. és (a cikk záró részében újra felelevenítve, valamint lábjegyzetben kiegészítve:) 25.

[10] Landauer 2016, 24-25. Landauer Attila ezen a rablógyilkosságon felül még öt olyan, roma, vagy roma származású bűnelkövetők által elkövetett cselekményt említ felsorolásszerűen (a náci megszállás alatti hivatali kollaborálás, elhurcolt zsidó ügyvéd irodagondnokságának elvállalása kijelölés alapján, nyilas cigányzenész bűnelkövetése, keretlegényként zsidó munkaszolgálatosok meggyilkolása,  orosz egyenruhában fegyveres fosztogatás már a front átvonulása után), amelyeket szerinte dolgunk megismerni és megérteni a „történeti valósággal való szembenézés” érdekében.

[11] Landauer 2016, 22.

[12] Landauer 2016, 22.

[13] Landauer 2016, 23.

[14] Bársony-Daróczi 2015, 132.

[15] Landauer 2016, 23.

[16] Braham 2007.

[17] Vörös 2007.

[18] 2017. január 9-én

[19] Megbocsátható, mert valószínűleg elkerülhetetlen „mellékhatása” is lett azonban ennek az adatkezelésnek a budapesti Holokauszt Emlékközpontban. Előfordult, hogy  az Emlékközpont udvarán az áldozatok emlékfalára az adatbázisukban két névalakban szereplő áldozatok esetében mindkét névalakot fölvésték. Így a Magyarmecskéről deportált, majd Auschwitz-Birkenauban meggyilkolt Ney Lívia neve „Ney Lili” névalakban is olvasható az emlékfalon, és mindkét névalakról külön emléklapot is le lehet tölteni az Emlékközpont adatbázisáról.

[20] Erről a listáról alább más vonatkozásban is lesz majd szó.

[21] Landauer 2016, 22-23.

[22] A „feltételezett roma munkaszolgálatosok” veszteséglistáján egyébként nem feltétlenül a vészkorszak roma üldözöttei szerepelnek, hiszen itt nem faji alapon szervezett munkaszolgálatos alakulatok tagjairól van szó. A Kali trash – Fekete félelem szerzői nem is nevezik a holokauszt áldozatainak a listán szereplőket. Landauer Attila az, aki arra utal, mint ha a szerzőpár szerint a listán szereplők halála a „holokauszt része” lenne. (Lásd: Landauer 2016, 22.)

[23] Bársony János kb. 1000-1500 főre becsüli azoknak a romáknak a számát, akiket ilyen címen hívhattak be „lapátos katonának” a háború öt éve alatt. (Bársony – Daróczi 2015, 74.)

[24] Bársony – Daróczi 2015, 74.

[25] Landauer 2016, 22.

[26] Bársony-Daróczi 2015, 30.

[27] Így foglalt állást 1981-ben az általa összegyűjtött hatalmas adattömeg alapján a legendás „nácivadász” holokausztkutató, Simon Wiesenthal is. (Lásd: Purcsi 2004, 236-237.)

[28] Purcsi 2004, 29.

[29] A két iskola közti különbségről lásd: Karsai 2001, 11-12. Karsai László a különbséget nagyon tömören úgy fogalmazta meg, hogy az „intencionalisták” szerint valamiféle intenció, terv alapján cselekedtek a nácik, míg a „funkcionalisták” szerint a rendszer működéséből, funkcionálásából következett a holokauszt.

[30] Az ezzel kapcsolatos eltérő álláspontokról egyfelől: Karsai 1992. i.m. 69. o., másfelől: Purcsi 2004, 121-122. és Bársony-Daróczi 2015, 24-25.  

[31] A Pharrajimos a romák ellen elkövetett náci népirtás megnevezése a romani nyelv lovári dialaktusában. A külföldi szakirodalom a Porrajmos kifejezést használja, azonban Daróczi Ágnes és Bársony János ezt a hazai publikációkban – mivel a Magyarországon a romani nyelven belül elsöprő többségben beszélt lovári dialektusban a „porrajmos” szónak más, a romák között tabuként kezelt jelentéstartalma van – nem javasolja. Lásd: Bársony-Daróczi 2015, 13.

[32] Itt kell megemlíteni, hogy faji alapon diszkrimináló központi szabályozás háború utáni újjáéledésének tárgyalása tekintetében a kötetnek van már hazai előzménye: Purcsi Barna Gyula 2002-ben megjelent kiváló, ’A cigánykérdés „gyökeres és végleges megoldása” ’ című művének utolsó, Fekete személyi igazolvány és munkatábor c. fejezetében izgalmas részletekkel szolgál a sztálinista-rákosista kor cigányüldözéséről. Lásd: Purcsi 2002, 248-264.

[33] Sajnos a közoktatás területén a központilag, intézményesen támogatott romaellenes diszkriminációs politika újjáéledését láthatjuk az utóbbi években. Ez 2013-tól – a már korábban bevezetett, az iskolai szegregáció megakadályozására hivatott jogi szabályozás kasztrálásával és az iskolai diszkrimináció ellen hozott bírói ítéletekkel való kormányzati szintű, demonstratív szembeszállással – egészen bizonyosan állítható. Jelenleg itt tartunk. „Csapataink harcban állnak.” 

[34] A személyeskedés azonban – ami nem a vitapartner személyének megnevezését jelenti, hiszen az helyénvaló és kívánatos, hanem a személy sértegetését – képes megfojtani a vitát. Ennek pedig maga az ügy látja óriási kárát. Erre a demokratikus szellemű, nyilvános viták kultúrájának elsajátítása terén még gyerekcipőben járó hazai közéletben szinte mindig indokolt fölhívni a vitára vállalkozók figyelmét...

[35] Egészen pontos forrásmegjelöléssel említ a levélben egy, a kisvárdai cigány gettóban történtek igazolására alkalmas, 1957-es tanácsi névjegyzéket (Szab.-Szatm.-Ber. Megyei Levéltár XXIII. 23b. 2. doboz), hivatkozva az ezt már publikáló Nagy Pál Források a magyarországi cigányság történetéből /1758-1999/ c. kötetére is.

[36] Szita 2004, 68-78.

[37] Bársony-Daróczi 2015,

FIGYELEM! A TANULMÁNY FÜGGELÉKE ÉS IRODALOMJEGYZÉKE A BLOGBEJEGYZÉS TECHNIKAI KORLÁTAI MIATT ITT NEM KÖZÖLHETŐ. EZÉRT AZT KÜLÖN BLOGBEJEGYZÉSBEN "A BÜSZKESÉG ÉS ELŐÍTÉLET FÜGGELÉKE ÉS IRODALOMJEGYZÉKE" CÍMMEL KÖZLÖM. (H.P.) 

Azért jöttünk össze ma[1], hogy ne csak tüntessünk a bennünket szabadságjogainkban folyamatosan és egyre inkább korlátozó Orbán-rendszer ellen, de immár a cselekvésről is beszélhessünk.

A közvéleménykutatók 2012 óta azt mondják, hogy a magyar lakosság többsége nem akarja tovább az Orbán-kormányt a feje fölé. Ma mégis ők uralkodnak fölöttünk. Úgy érzik, sikerült olyan rendszert létrehozniuk, amiben a népnek velük szemben semmi esélye sincs. Ők pedig bármit megtehetnek büntetlenül.

Tévednek! Még egyszer nem engedjük, hogy az ellenzéki erők egymás ellen folytassanak pozícióharcot addig, amíg még rajtunk uralkodik a Nemzeti Együttműködés Rendszere. A demokratikus erők egymás közötti versenyére csak a korrupt és jogfosztó rendszer megdöntése után kerülhet sor, de akkor viszont garantálni is kell, hogy mielőbb sor kerüljön erre a versenyre! Mert a nép szabadon, demokratikusan akarja eldönteni, hogy milyen arányban, milyen erők hozzák a törvényeinket, és irányítsák az országot. Mert a népakarat csak akkor érvényesülhet, ha minden polgár szabadon szavazhat a saját választott jelöltjére, pártjára!

Ez a megoldás valójában 2018-ban két választást jelent, vagy ha úgy tetszik, egy rendszerváltó, a jelenlegi hatalmat megbuktató első fordulót, és egy demokratikus, arányos választási rendszerben tartott második fordulót. Ezen a második választáson szavazhat már mindenki szabadon a saját maga által támogatott politikai erőre.

A koncepció tehát megvan, tudósok, politikusok és civil mozgalmárok is támogatják már jó ideje.

A kérdés csak az, hogyan lehet belőle valóság?

A kettős választás koncepcióját immár egy éve terjesztő civil Választói mozgalomban résztvevő aktivisták egy része úgy döntött, hogy jelölő szervezetet hoz létre. Ezzel a Jelölő Szervezettel siet azoknak a politikai erőknek, pártoknak a segítségére, amelyek eddig nem tudtak elszakadni az egymás elleni pozícióharctól. E pillanattól arra buzdítjuk minden polgártársunkat, akik elkötelezettek a szabadság és a demokrácia ügye iránt, hogy a saját környezetükben keressenek bátor, tisztességes, köztiszteletnek örvendő személyeket. Olyanokat, akik készek vállalkozni arra, hogy életükből néhány hónapot a közéletnek szenteljenek. Olyan személyeket, akik a társadalom színe előtt készek elkötelezni magukat amellett, hogy lehetőség szerint az Orbán-ellenes erők egészének támogatását maguk mögött tudva egy arányos választási rendszert biztosító választási törvényt és néhány más, széles társadalmi vita során megfogalmazott, a demokratikus kormányzáshoz szükséges alkotmányos változást fogadjanak el a parlamentben, majd munkájuk végeztével lemondjanak, hogy helyüket újra átadják a versengő politikai erők hivatásos politikusainak. Azoknak a politikusoknak, akik aztán már a népakarat érvényesítésére képes választási törvény alapján magukat megmérettetve jutnak politikai hatalomhoz, vagy kerülnek négy évre az ellenzék padsoraiba a parlamentben.

Ez a Jelölő Szervezet a mi civil ajánlatunk a politikai erőknek.

Mi, akik itt vagyunk, valamennyien egyetértünk abban, hogy elég volt a népakaratot semmibe vevő hatalomból. Működjünk együtt – civilek és a hivatásos politikusok - egy egyenrangú partnerkapcsolatra épülő közös küzdelemben azért, hogy mielőbb szabad országban élhessünk!

[1] [1] A beszéd 2016. október 23-án este 6 óra után hangzott el Pécsett, a Széchenyi téren megtartott tüntetésen.