Nem az én írásom természetesen az alábbi regényrészlet, de olyan fontosnak tartom és oly gyakran hivatkozok rá, másokkal vitatkozva, hogy ide is fölraktam. Talán ennek a kis részletnek a közlése nem sért szerzői jogot: 

Részlet

Ámosz Oz „Szeretetről, sötétségről” című művéből

(A szövegrész az alábbi kiadásból való: Európa Könyvkiadó, Budapest, 2010. Szántó Judit fordítása; pp. 697-701.)

Egy-két évvel később az osztályom már részt vett Huldában az éjszakai őrszolgálatban; félkatonai kiképzésünk során elsajátítottuk a fegyverhasználatot. Ekkoriban éltük az 1956-os sínai hadjáratot megelőző fedajin orvtámadások és megtorló portyák éjszakáit. A fedajinok jóformán minden éjjel megtámadtak egy kibucot vagy egy elővárost; házakat robbantottak fel a bennlévőkkel együtt, belőttek az ablakokon vagy kézigránátot hajítottak a szobákba, és taposóaknákat hagytak hátra.

Tíznaponként nekem kellett őrködnöm a kibuc külső kerítésénél, amely mindössze három mérföldre volt Latruntól, az izraeli-jordániai fegyverszüneti vonaltól. Óránként egyszer a szabályzattal dacolva belopóztam az üres klubba, hogy meghallgassam a rádió híreit. A rádióadásokat, csakúgy, mint egész kibucbeli neveltetésünket egy ostromolt társadalom szemforgató, hősködő retorikája hatotta át. Azokban a napokban senki sem használta a „palesztinok” szót: ehelyett a „terroristák”, a „fedajinok”, az „ellenség” vagy a „bosszúra szomjas arab menekültek” volt forgalomban.

Egy téli estén véletlenül Efraim Avnerival voltam őrszolgálaton. Bakancsot, rongyos katonai gyakorlóruhát és szúrós gyapjúsapkát viseltünk. A raktárak és tehénistállók mögött tapostuk a sarat végig a kerítés mentén. A silózáshoz használatos erjedő narancshéj bűze keveredett egyéb mezőgazdasági szagokkal: a komposztéval, a rothadó szalmáéval, a birkakarámok meleg gőzével, a tyúkólak tollaiból felszálló porral. Megkérdeztem Efraimot, vajon a függetlenségi háborúban vagy a harmincas évek zavargásai során lelőtt vagy megölt-e már egy ilyen gyilkost.

A sötétben nem láttam az arcát, de amikor rövid gondolkodási szünet után válaszolt, hangjában bizonyos bálványromboló irónia, furcsa, gúnyoros szomorúság bujkált:

- Gyilkosok? Miért, mit vársz tőlük? Az ő szemszögükből nézve mi az űrből érkezett idegenek vagyunk, akik törvénytelenül léptünk az ő földjükre, apránként kisajátítottuk annak egyes részeit, és miközben fogadkoztunk, hogy szándékunk szerint minden földi jóval el akarjuk halmozni őket – kigyógyítani őket a bélféregből és a trachomából, megszabadítani az elmaradottságtól, tudatlanságtól, a feudális elnyomástól -, a valóságban mindenféle fondorlatokkal ragadjuk el tőlük egész országukat. Vell, hát mit gondoltál? Hogy majd hálát adnak nekünk? Hogy cintányérral, dobszóval jönnek üdvözlésünkre? Hogy alázatosan átnyújtják az ország kulcsait, csak mert az őseink valamikor itt laktak? Csoda talán, hogy szembeszálltak velünk? És most, hogy megsemmisítő verességet mértünk rájuk, és százezerszámra menekülttáborokba szorultak – most talán elvárnád, hogy velünk ünnepeljenek, és további sikereket kívánjanak?

Szavai mélységesen feldúltak. Bár messzire távolodtam már a Herut és a Klausner család retorikájától, megmaradtam a cionista nevelés konformista termékének. Efraim éjszakai szózata megdöbbentett, sőt fel is ingerelt. Az efféle gondolkodás akkoriban árulásnak minősült. Izgalmamban szarkasztikusan megkérdeztem:

- Ez esetben mit keresel itt fegyveresen? Miért nem vándorolsz ki? Vagy miért nem állsz át hozzájuk a karabélyoddal?

A sötétben szinte hallható volt Efraim szomorú mosolya.

- Hozzájuk? De hiszen ők nem kérnek belőlem. Én az egész világon sehol sem kellek, senkinek sem kellek. Ez a kérdés nyitja. Úgy látszik, minden országban túl sokan vannak a fajtámból. Ezért vagyok itt; más okom nincs rá. Fegyvert is csak azért viselek, hogy ki ne rúgjanak innen is, ahogy már mindenünnen kirugdostak. De tőlem nem fogod hallani, hogy „gyilkosoknak” nevezzem az arabokat, akiktől elvették a falujukat. Legalábbis nem egykönnyen. A nácikat gyilkosoknak mondom. Annak mondom Szálint is. És mindenkit, aki mások földjét elrabolja.

- Abból, amit mondasz, az következik, hogy mi is elraboltuk a mások földjét. De hát nem éltünk-e már itt kétezer évvel ezelőtt is? És nem erőszakkal űztek-e el bennünket?

- A dolog valójában igazán egyszerű – jelentette ki Efraim. – Hol a zsidó nép földje, ha nem itt? A tenger mélyén? Vagy a Holdon? Vagy a zsidó nép volna az egyetlen a földön, amely nem érdemli meg, hogy egy földdarabkát a hazájának nevezzen?

• És hogy állunk akkor a földdel, amit elvettünk tőlük?

- Vell, talán elfelejtetted, hogy 48-ban mindnyájunkat meg akartak ölni? Akkor következett egy rettenetes háború, amelyben ők maguk fogalmazták meg a „vagy mi, vagy ők” jelszavát, de végül mi győztünk, és mi vettük el tőlük a földet. Nincs itt mivel dicsekedni! De ha 48-ban megvernek bennünket, nekik még kevesebb dicsekednivalójuk volna, mert egyetlen zsidót sem hagytak volna életben – mint ahogy ma nem is él az övezetükben egyetlen zsidó sem. De hát a lényeg igazán egyszerű: amink ma van, azért van, mert 48-ban elvettük tőlük. Mivel azonban már van valamink, semmi többet nem szabad elvennünk tőlük. Erről van szó. És ez az egész különbség köztem és a te Begin urad közt: most hogy már van valamink, nagyon súlyos bűn lenne, ha a jövőben még többet vennénk el tőlük.

• És mi van, ha a fedajinok egyszer csak rajtunk ütnek?

Efraim felsóhajtott.

- Vell, akkor hasra vetjük magunkat a sárban, és lövünk. Sőt a lelkünket is kitesszük, hogy jobban és gyorsabban lőjünk, mint ők. De nem azért lövünk rájuk, mert gyilkosok népéből jöttek, hanem pusztán azért, mert nekünk is jogunk van az élethez, és ahhoz, hogy saját országunk legyen. Erre nem csak nekik van joguk. És most, hála neked, Ben-Guriont fogom utánozni. Ha nem haragszol, bemegyek a tehénistállóba, és szép nyugodtan elszívok egy cigit. Te pedig közben nyitva tartod a szemed. Őrködj csak szépen helyettem is.