Hogyan tovább?[1]

(vitatkozásra szánt munkaanyag)

Tüntetünk, villámcsődületeket, performance-okat szervezünk. Egyiket a másik után. Nagyon élvezzük őket, de mintha ezen túlmenően nem nagyon látnák, mire is jó ez az egész. Hogyan szűnik meg ettől a korrupció, a jogfosztás és az elnyomás? Hogyan bukik meg az illiberális állam? Kell még ehhez valami, vagy talán ennyi talán is elég?

Jó. A kormánypárt népszerűsége fokról fokra csökken. De mint ha a „demokratikus oldal” népszerűsége nem nőne. Csak a Jobbik erősödik, azt pedig bajos lenne a demokratikus oldal részének tekintetni. Egyáltalán: van demokratikus oldal? Ki mellé állhatunk, kit támogathatunk a közéleti aktivitásunkkal? És mit tehetünk még a demonstráláson kívül ahhoz, hogy végre egy virágzó, szabad, szolidáris és demokratikus ország polgárai lehessünk e hazában?

Ezen a hétvégén Szegeden kerül sor a DEMOSZ (Demokratikus Mozgalmak és Szervezetek) első vándorgyűlésére. Az alábbi szöveg morfondírozás is egyben a rendezvény céljaival kapcsolatban.

Mi hát a cél?

A fő cél a szabadság, jogegyenlőség és a társadalmi szolidaritás értékein alapuló liberális demokrácia megvalósítása. A „Nemzeti Együttműködés Rendszere” névvel illetett orbáni illiberális politikai rendszert pedig fel kell számolni.

Mire van szükség ehhez leginkább?

Először még sokakat meg kell győznünk arról, hogy ez lehetséges. Aztán pedig el kell értünk, hogy minél több polgártársunk vegyen részt a demokratikus közéletben. Nem kell mindenkitől azt várni, hogy aktivista mozgalmárrá váljon! Viszont legalább azt el kellene érni, hogy sok, a közéletből kiábrándult és passzívvá vált, de alapvetően mégiscsak demokrata beállítottságú polgártársunk figyelme újra a közélet felé forduljon. El kéne érni, hogy minél többen vegyenek részt a közügyek megvitatásában, hogy minél többen nyilvánítsák véleményüket petíciók aláírásával, demonstrációkon való részvétellel, vagy – majdan, amikor ennek a lehetőségét már kiharcoltuk – a különféle, korrekt szabályok szerint zajló választásokon, népszavazásokon való részvétellel. Úgy, ahogy az működő demokráciákban szokás.

Hogyan lehet bárkit is meggyőzni a közéleti aktivitás értelméről?

Ebben a szabadsághiányos rendszerben – az orbáni „illiberális” rezsimben – olyan mozgalmat kell szervezni, amelyik képes az érdeksérelmeket szenvedett személyeket és társadalmi csoportokat segíteni érdekeik megfogalmazásában és amely képes arra, hogy szolidaritást vállalva velük segítse őket az érdekérvényesítésében is. Segítse őket, de nem valamiféle „kijárós”, paternalista módon. Hanem az egyéni és kollektív szabadságjogok érvényesítésén keresztül. Még hozzá az együttműködés olyan keretei között, melynek során az érdeksérelmet szenvedett csoportok tagjai egyenrangú partnerek és nem segítségre szoruló gyermekek. Ehhez fórumokat kell teremteni a problémák feltárásához és megvitatásához és a megoldás érdekében elvégzendő feladatok megfogalmazásához. Nyilvános rendezvényeken, nyilvános Facebook-oldalakon, vagy a média vitafórumain biztosíthatunk erre lehetőséget. Aztán a jogi és politikai érdekérvényesítés eszközeivel kell folytatnunk az érdekharcot. Amikor csak mód van rá, a nyilvánosság előtt. A nyilvánosság erő.

Különösen akkor van szükség erő felmutatására, amikor az érdekharc a szabadságjogokat korlátozó állam ellenállásába ütközik. Bízhatunk abban, hogy a társadalmi csoportok érdekérvényesítésének segítésével egyre szélesebb körűvé válhat a politikai érdekharchoz szükséges társadalmi együttműködés. Bízhatunk abban, hogy a nyílt, demokratikus diskurzus fórumainak kiépítésével, a civil részvételre épülő érdekérvényesítési mechanizmusok kialakításával és működtetésével, továbbá az érdekharc konfliktusainak, kisebb-nagyobb győzelmeinknek a közvélemény előtti prezentálásával, ezáltal a közbeszéd „tematizálásával” egyre többek érdeklődését lehet felkelteni, s egyre többen vonódhatnak be a diskurzusban egyenrangú, szabad polgárként – és nem valamiféle katonás pártutasítások végrehajtóiként! – a demokratikus mozgalom munkájába. S eközben talán egyre többekben tudatosulhat az is, hogy a mindennapi gondok, érdeksérelmek súlyossága szorosan összefügg az egyéni és kollektív szabadságjogok érvényesíthetőségével.

Kétségtelen azonban, hogy mindehhez komoly szervezői, koordinátori, és szakértő jogi munkára is szükség van.

Ki fogja ezt a munkát elvégezni és miből?

A szervező-koordinátori munkát a szabadság és szolidaritás elve alapján álló aktivisták helyi csoportjai végezhetik el. A csoportokban együttműködve sok munka elvégezhető szabadidőben, puszta lelkesedésből. Sikeres működés esetén pedig egyre több szponzorra – hazai és külföldi magánszemélyek, gazdasági vállalkozások, NGO-k adományaira – lehet számítani a mozgalom céljainak támogatásához. Ezekből a támogatásokból aztán finanszírozható a professzionális szervezői és jogi munka és biztosíthatók a mozgalom működésének technikai feltételei. Nagyon fontos: A támogatások forrását és annak mértékét soha nem szabad eltitkolni, a támogatások felhasználásával pedig a nyilvánosság előtt el kell számolni. Nem engedhető meg, hogy a demokratikus jogállam megteremtéséért folyó mozgalmi tevékenységet ugyanúgy maffiamódszerekkel kelljen finanszírozni, mint ahogy az a parlamenti pártok túlnyomó részének működését illetően a rendszerváltástól máig történik és ami az egyik döntő oka lett az „illiberális” maffiaállam kialakulásának.

Milyen hazai politikai erők lehetnek a helyi csoportok szövetségesei?

Természetesen az lenne a jó, ha minél nagyobb politikai erőt tudnánk felmutatni, és ehhez minél több politikai szövetségest tudnánk megnyerni.

Kivéve a terroristákat. A molotov-koktélos „Magyarok Nyilaiból” nem kérünk. No, meg a rasszisták pártjából, a Jobbikból sem kérünk.

Fontos szövetségeseink lehetnek a különféle civil szervezetek, beleértve az érdekképviseletet ellátó szervezeteket, és az egy-egy politikai ügy képviseletére létrejött szervezeteket is.

De mi légyen a legutóbbi választásokon indult pártokkal, ezen belül a parlamenti ellenzék pártjaival?

Tudjuk, hogy a parlamenti képviselőket az EBESZ által tisztességtelennek nyilvánított választási rendszerben választották meg. Ebből következően a törvényhozás munkájában való részvétel nem legitim népképviseleti tevékenység. Bárki mondja is az ellenkezőjét: A jelenleg parlamenti képviseletet vállaló ellenzéki pártok a törvényhozásban való részvételükkel a rendszert legitimálják.

És az emberek nem hülyék. Jól tudják, hogy a súlyos, jogfosztó hatalmi visszaélések sem most kezdődtek. Jól tudják, hogy a jelenlegi rendszer kialakulásáért a parlamentben jelenlévő ellenzéki képviselők jó részét is komoly felelősség terheli.[2]

De nem csak erről van szó. A mostani illiberális rendszernek számos olyan eleme van, amelynek a parlamenti ellenzéki pártok is haszonélvezői. Ezért tudatosítani kell polgártársainkban, hogy a rendszer elleni küzdelmet adott esetben ezek a pártok is akadályozhatják. Sok ügyben velük is meg kell majd küzdenünk.

A 2013-as választási felkészülés során nem maradt, aki megküzdjön velük, aminek meg is lett a következménye. Például akkor, amikor 2013. májusában Mesterházy Attila nyilvánosan bejelentette: a szocialista párt nem támogatja az Európai Uniót abban, hogy szankciókkal kényszerítse a magyar kormányt a magyar állampolgárok szabadságjogainak tiszteletben tartására.[3] A 2011-12-es tüntetések szervezői – a Millások – közül nem verte félre senki emiatt a harangot, senki nem szervezett akkor ez ügyben megmozdulást. Vagy egy másik példa: Készült az idő tájt civil szervezetek, sőt az LMP és az Együtt 2014 szakemberei részéről egy csomó konkrét, törvényszövegszerű pontossággal megfogalmazott tervezet arról, hogy milyen alkotmányos változásokra, vagy éppen a párt- és kampányfinanszírozás miféle szabályozására lenne szükség a liberális demokrácia magasabb szintű helyreállítása érdekében. Magam is résztvevője voltam egy kezdeményezésnek, amelyik a pártok ilyen, konkrét programszövegek alapján történő összefogását, vagy legalább az erről folyó egyeztetés megindítását szorgalmazta. Volt olyan törekvés, hogy konkrét alkotmányos reformtervezetek mentén szülessen összefogás az ellenzéki pártok között, amelyekre aztán mindenki nyugodtan adhatta volna a voksát azzal, hogy győzelem esetén az összefogó pártoknak csak törvénybe kell iktatni azokat a szövegszerű pontossággal megfogalmazott tervezeteket, amelyekre a nép a választások során számukra fölhatalmazást adott. Az MSZP azonban többször is elzárkózott minden ilyen kezdeményezéstől. 2013 nyarán a Millások nevében fellépő Együtt-tel is mindössze egy 25 pontos közös lózunggyűjtemény aláírására volt hajlandó. A dühös tiltakozás ez ellen is elmaradt. Pedig a Millások éveken át annak kimondása mellett gyűltek össze tüntetni, hogy nem fogadják el éles kritika nélkül a 2010 előtti politikusok tevékenységét sem.

Mondhatjuk: az ellenzék pártjai a 2011-12-es nagy tömegtüntetéseket követő évben csőbe húzták a Milla mozgalom civiljeit. Hasonló átverési szándék a parlamenti pártok részéről most is fönnállhat. Már csak azért is, mert az egyfordulós választási rendszer, valamint a parlamenti pártok és képviselők jelenlegi állami finanszírozási rendszere hosszú távon is nyugodt, „díszellenzéki” állást biztosíthat sokaknak. Nem mindenki akarja olyan komolyan az illiberális állam bukását azok közül, akik szavakban fennen hirdetik azt!

Mindezeket figyelembe véve miféle együttműködés képzelhető el a parlamenti ellenzék pártjaival az illiberális államrend megdöntésének és helyette a szabadság és szolidaritás demokratikus rendje megteremtésének ügyében? Ez az együttműködés nem szólhat másról, mint az illiberális rendszer fölszámolásához szükséges feltételek nyilvánosság előtti tisztázásáról, beleértve az ehhez szükséges közös programszövegek, alkotmányos reformtörvényszöveg-tervezetek közös elfogadásának megkísérlését is. És amiben nincs egyetértés, abban bizony a mozgalmároknak a parlamenti ellenzékkel nyíltan konfrontálódniuk kell. Ha nem így tennének, akkor a civilek az együttműködés megkísérlésével kizárólag az ellenzéki pártok szerepének legitimálásához járulnának hozzá.

Az alapok közös megfogalmazásába bele kell hogy férjen annak a deklarálása is, hogy elutasítjuk a különféle társadalmi csoportok megbélyegzését és kirekesztését, és fontosnak tartjuk, hogy a társadalom tegyen jelentős erőfeszítéseket a tartósan kirekesztetté vált szegények reintegrációja érdekében. Támogatnunk kell minden ilyen irányú programfejlesztést is. Helyes lenne, ha az erre a kérdésre vonatkozó megoldási javaslatokról is komoly, nyilvános diskurzus folyna az ellenzéki erők között. Olyan fontos kérdés ez, amely egyenértékű a legalapvetőbb alkotmányos kérdésekkel, hiszen a szabad és demokratikus Magyarország megteremtése elképzelhetetlen a tartósan perifériára szorultak társadalmi integrációjának megoldása nélkül.

Alább még lesz arról szó, hogy a kormánypártokkal, azaz a hatalom gyakorlóival is párbeszédre kell törekedni. A cél mégiscsak az lenne, hogy egy erőszakos forradalmat alkotmányos reformokkal előzzünk meg. Sokan mondják, hogy a jelen körülmények között nincs esélye a tiszta választásokhoz minimálisan szükséges alkotmányos reformoknak. Nem tudom, hogy igazuk van-e, de a dialógusnak mindenképp esélyt kell adni. Ha nem sikerül, akkor marad a forradalmi út.

Fontos azonban tudni: akár forradalami úton, akár kikényszerített reformok útján áll helyre az alkotmányos demokrácia, minderre csak akkor van esély, ha a kormányzat népszerűsége a béke feneke alá csökken, és a nép pedig lát maga előtt elfogadható rendszerbéli és kormányzati alternatívát. Ehhez pedig a civil mozgalmárok helyi csoportjai közötti koordinált együttműködésre, egy országos hálózat kialakulására van szükség.

Milyen feladatokat láthat el egy országos hálózat?

Az országos hálózatot a helyi csoportoknak kell létrehozniuk. Maga a hálózat aztán a kölcsönösség elve alapján szakmai segítséget nyújthat a helyi csoportoknak. Fontos az is, hogy az országos jelentőségű ügyek jogi, szakmai képviseletének megszervezésében, a szolidaritási mozgalom fejlesztésében, továbbá a demonstrációk összehangolásában ez a hálózat szerepet játsszon.

Ugyanez vonatkozik nem csak egy-egy ügy jogi és politikai képviseletére, hanem az új alkotmányos rend megteremtéséhez szükséges reformok kidolgozására is. A munka szakszerűségének biztosítása a hálózat feladata. Hogy a végén ki fogad el és mit, az politikai kérdés, de a hálózatnak mindenki számára hozzáférést kell biztosítania az információkhoz és meg kell teremtenie ugyancsak mindenki számára az aktív részvétel lehetőségét a programalkotás során zajló vitákba is.

A szükséges alkotmányos változások érdekében folyamatosan párbeszédre kell törekedni. Párbeszédre egymással és a szükséges reformoknak megnyerhető hazai és külföldi intézményekkel. Továbbá párbeszédre kell törekedni a parlament pártjaival – ellenzékiekkel és kormánypártokkal egyaránt. A párbeszédhez a hálózatnak valamiféle közös képviseletre is szüksége van.

Az eddigiekből következően a dialógusra a nyilvánosság előtt kell sort keríteni. Egy demokratikus mozgalom esetén titkos kamarillapolitikáról amúgy is önellentmondás lenne beszélni. Jó lenne, ha olyan ismert személyek folytathatnák a mozgalom oldaláról a párbeszédet, akik eddigi tevékenységükkel már jelentős tiszteletet vívtak ki maguknak. Olyanok, akiknek van hitelük a képviseletre, és jó esélyük van arra, hogy a megállapodásokat minél szélesebb körben el tudják fogadtatni. Hiszen a partneri dialógus során születendő esetleges megállapodásokat valamilyen formában nemcsak a mozgalom aktivistáinak, de a választók többségének is jóvá kell majd hagynia.

Amúgy viszont a párbeszéd folytatásával megbízottak tevékenységét bírálni – érvekkel alátámasztva jót, vagy rosszat mondani róla – kívánatos, a demokrácia újjáteremtéses szempontjából hasznos, és szükséges dolog.

Végül e hálózat feladata lehet az is, hogy azoknak az elveknek az alapján, amelyeket a jelenlegi parlamenti és más politikai erők nem hajlandók, vagy nem képesek hitelesen képviselni (ilyen lehet pl. a nyilvános diskurzus elve, a nyilvános szervezeti működés és nyilvános politika-finanszírozás elve, de ilyen lehet az alkotmányos reform számos kérdése is), támogassa, illetve generálja olyan, nyugati értelemben véve nyitott, a civileknek, önállóan gondolkodó demokratáknak helyet biztosító, nem katonás, a különvélemények nyilvános megfogalmazását nem korlátozó pártszerű működés lehetőségének megteremtését, és az ebben a szellemben működő, olyan új pártok megteremtését, amelyek lehetőséget biztosítanak arra, hogy azok is találhassanak maguknak politikai perspektívát nyújtó alternatívát, akik elutasítják a korábbi pártokat. Elvileg persze az is elképzelhető, hogy a fenti, nálunk újszerű, nyitott, transzparens, demokratikus működési gyakorlatot átvéve egy már meglévő párt akár egybe is olvadhat a civil mozgalom valamelyik részével. Ez a fajta fejlődés is kívánatos lehet, bár egy már kialakult érdekviszonyokon alapuló, „megcsontosodott” szervezeti struktúra átalakítása általában nehezebben megvalósítható az új szervezetek és új struktúrák létrehozásánál.

Nagyon fontos hangsúlyozni a hálózatot alkotó helyi csoportok autonómiáját! Bármelyik helyi csoport kezdeményezheti a programalkotást, fontos ügyek vitelét, aztán a többiek betársulhatnak, ha akarnak. Nyilván, ha többen közösen lépnek fel, akkor az hatékonyabb. Egyedül is fel lehet lépni azonban, és kisebb-nagyobb csoportösszefogásokban is. Az is lehetséges, hogy valamelyik helyi kezdeményezés elér valamilyen eredményt, amire aztán egy másik helyi kezdeményezés, vagy akár nagyobb összefogás támaszkodhat. No meg olyan is előfordulhat, hogy valaki, vagy valamely helyi csoport csinál valamit, amivel mások nem értenek egyet, és ezt meg is mondják. De ez nem szabad, hogy „örök-haragot” eredményezzen! Ha valamiben nem értünk egyet, más területen még lehet közöttünk együttműködés. Hasonló ez a parlamenti pártokkal való együttműködéshez. Lehet, hogy valamiben nagyon nem értünk egyet, és azt folyamatosan hangoztatjuk is. Nem vagyunk egyformák, ugye, nincs ezzel semmi baj! A nyilvános vitatkozás amúgy konstruktív kommunikációs forma. Tisztulnak az álláspontok, akár közeledhetnek is egymáshoz.

* * *

Legutoljára hadd ejtsek még egyszer szót a különböző társadalmi csoportok közötti szolidaritás szükségességéről. Most, a szöveg legvégén is hangsúlyozni szeretném: különösen fontos azokkal szolidaritást vállalni, akiket az 1989-90-es politikai és gazdasági rendszerváltás és az az óta eltelt negyedszázad a társadalom perifériájára szorított. Ők – köztük nagy számban még az előítéletektől is sújtott romák – azok, akik tartósan elvesztették a munkájukat és ez a helyzetük generációról generációra öröklődik. Holott nem kéne, hogy továbböröklődjön. A szakemberek által jól ismertek azok az oktatási, foglalkoztatási- és szociálpolitikai eszközök, melyek segítségével e csoportok visszaintegrálása a társadalmi munkamegosztás rendszerébe belátható időn belül megvalósítható lenne. Ehhez azonban ez idáig hiányzott a szükséges társadalmi szolidaritásvállalás. E társadalmi csoportok cserben hagyása nem kis részben járult hozzá az antidemokratikus erők, leginkább a szélsőjobb megerősödéséhez is. A perifériára szorult csoportok érdekvédelmének és esélyteremtésének segítése olyan fontos feladata a demokráciáért folyó mozgalomnak, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy szabad és virágzó ország teremtsünk e hazában. Ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni.

[1] Erről a kérdésről néhány nappal a civil tüntetések újabb hullámának megindulását megelőzően, 2014. októberében már írtam egy hosszabb cikket, ami a hvg.hu-n jelent meg. (http://hvg.hu/velemeny/20141021_Mi_van_veled_s_hogyan_tovabb_Magyarorszag) Ez az írás annak a cikknek a továbbgondolása is egyben.

[2] Erről a közelmúltban a Népszabadság 2015. január 26-i számában írtam „Miért pártzászlók nélkül?” címmel. (http://nol.hu/velemeny/miert-partzaszlok-nelkul-1511961)

[3] http://hvg.hu/itthon/20130508_Az_MSZP_nem_szavazna_meg_Magyarorszagot_s

„A szakmában egyre többen vélik úgy, hogy az internetadó vagy egy elhibázott, nem egyeztetett javaslat, vagy valamilyen kommunikációs akcióterv része, amelynek lényegéről csak sejtései vannak a nagyközönségnek.” – írja a hétvégi Népszabadság. (http://nol.hu/gazdasag/mozgosit-az-internetado-1494489)

 Akár valamilyen kommunikációs akcióterv része volt ez, akár nem, a kiagyalói arra valószínűleg nem gondoltak:
Abból lett a legnagyobb botrány, hogy az internet-adóra a közvélemény jelentős része szerint azért van szükség, mert a magyar állam vezetői (köztük a NAV-nak a kitiltási ügy miatt külföldre menekült vezetői) a gyanú szerint sokmilliárdos ÁFA csalásokat fedező korrupciós ügybe keveredtek, ami óriási adóbevétel-kiesést okoz az államnak. Magyarul: a végtelenül korrupt kormányzás miatt van szükség az internetadóra. És ez a minden eddigit felülmúló korrupció csakis az "illiberális" államnak a szabadságjogainkat évek óta szisztematikusan nyirbáló politikája miatt vált lehetségessé.

Orbán ma reggeli újabb eszmefuttatása a liberális demokrácia ellen: 
„Sokan vannak, akik szeretnék Magyarországot fekete bárányként bemutatni. (…) Mi nyíltan bevalljuk, hogy mi nem egy liberális demokráciát akarunk építeni. Mi demokráciát akarunk építeni, de nem olyat, amelyik kizárólag az egyéni érdekekre épül, hanem olyat, amely a közjót tartja a legfontosabbnak. Ez egy eltérő gondolkodásmód. Most vannak, akik nem érdekeltek abban, hogy ennek az eltérő gondolkodásnak a jegyében megvalósuló gazdaság- és társadalompolitika sikeres legyen, vagy hogy ha sikeres, akkor ezt elismerjék. (…)
Korábban azt tudtuk mondani, hogy higgyétek el, hogy az az átalakítás, amit végrehajtunk, amely a legjobb európai keresztény hagyományokra épül, vagyis tiszteletben tartja a szabadságot, az emberi jogokat, a fölhalmozott kulturális értékeket, ez eredményre vezet majd. (…) Azt gondolom, most már nem arról kell beszélni Magyarországnak, hogy valami majd eredményre vezet, hanem hogy az elvégzett munka, a magyar modell, a közjóra épülő politikai rendszer, amely demokratikus, még ha nem is liberális, ez meghozta a kívánt eredményt és több lehetőséget nyújt Magyarországon az embereknek, mint számos más országban az a liberális demokrácia, amit ők építenek. (…) Nagyon sok ember van, velünk egyetértő és értünk szorító ember is, a tanácsadóink között is, akik azt mondják, hogy (…) egy politikus ne tartson gondolatébresztő előadásokat. (…) Én mást gondolok erről, én azt hiszem, hogy a mindenkori magyar miniszterelnök olyan mélyen lát bele, egy másfajta nézőpontból, ami csak az övé - mert csak egy miniszterelnök van - olyan sajátos módon, és olyan mélyen lát bele az európai politikába, a boszorkánykonyhába, az ott zajló folyamatokba, hogy szerintem érdekes lehet a gondolkodni akaró magyarok számára, ahogy innen nézve, ahonnan én a munkámat teszem, hogyan fest a világ. Ezért én vállalom annak az ódiumát, hogy ilyenkor, annak érdekében, hogy gondolatokat ébresszek, el kell könyvelnem veszteségeket, támadásokat is. (…) Akkor [a páneurópai piknik idején] azt mondtuk, hogy szabadok leszünk, erősek, nagyok, kinyitjuk a határokat, nemcsak a fizikai határokat, hanem a szellemi, gondolkodásbeli korlátokat is, fölszámoljuk a kommunizmus örökségét és Magyarország olyan magas polcra emelkedik, ahová a képességei, szorgalma alapján egyébként eljuthat. (..) most végre egyenesbe kerültünk. Tehát szerintem az akkori nagy remények és szárnyaló vágyak a mostani gazdaság- és társadalompolitika folyatásának esetén megvalósulhatnak Magyarországon. Ez sose biztos, erre nincsen garancia, ez csak egy esély, mert ez rajtunk, sokmillió magyaron múlik, hogy így lesz-e.”

Orbán, azzal az ósdi, már a XIX. században gyakran hangoztatott érveléssel utasítja el a liberális demokráciát, hogy az egyéni érdekeket szembehelyezi a közjóval, adott esetben „Magyarország érdekeivel”. Pedig a közjó nem lehet más, mint az egyének - lehetőleg mindenki - boldogulása és boldogsága. Az „egyéni érdekektől” független közjó fából vaskarika. Maga az érdek nem objektív kategória (mint ahogy a bolsevik szocializmus marxistái és általában az etatisták hangsúlyozták és hangsúlyozzák ma is), senki nem határozhatja meg az egyén helyett és nélküle, hogy „mi a jó neki”. Az érdek mindig valamilyen egyéni szükségletre épül. A szükséglet pedig a „hiány visszája”. Valakinek vagy hiányzik valami, vagy nem. (Ezt a klasszikus liberális gondolatmenetet annak idején még Szabó Miklóstól olvastam valahol a '80-as évek elején.) 
A közjó bizony az egymással kooperálni tudó egyének érdekeire épül. (Ez tételesen az ellenkezője annak, amit Orbán állít.) Ami viszont sajnos tény: Magyarországon még nem állunk jól azoknak a képességeknek, készségeknek az elsajátításával, melyek alkalmassá tesznek majd bennünket, egyéneket arra, hogy érdekeinket másokkal kooperálva, egymás érdekeire figyelemmel érvényesítsük. Azonban végleg lemondani erről a képességről, és rábízni a szükségleteink és az érdekeink meghatározását az államra, a NER illiberális Orbán-rendszerére, vagy egyáltalán, a mindenkori Vezérre, nos ennél ostobább dolgot nehezen tudnék elképzelni felnőtt, szabadságszerető emberek számára! Egyébként pedig: gyakorlat teszi a mestert. Látjuk, hogy nekünk ez nehezen megy, de azért soha ne mondjunk le a liberális demokrácia „begyakorlásáról”!

2014. augusztus 17.

Hétvégi olvasmány a sajtóból:

„Fütyülünk, vagy kollaborálunk. Szűkre szabott politikaelméleti ismereteim szerint az ellenzék feladata nem az volna, hogy kollaboráljon, hanem hogy fütyüljön, mint a rigó, vagy mint a bérfradista. Mármost egy nem-demokráciában demokráciásdit játszani kollaborálás. A legfelsőbb személy mostanra már a magyarországi demokrácia teljes intézményrendszerét lebombázta, legutóbb expressis verbis be is jelentette, hogy a demokráciának vége. Ha pedig így van, és mért ne volna így, akkor egyebek között az önkormányzati választás is tartalmát vesztett, kiüresedett rituálé, más szóval bolhacirkusz. Hogy ebből mi következik, azt nem taglalom, már többen megírták. Kénytelen vagyok velük csaknem mindenben egyetérteni.”

 /Részlet Váncsa István: Fütty című írásából. In: Élet és Irodalom, 2014. augusztus 15. p.1./

A magam részéről továbbra sem a bojkottot javasolnám, ha már van kampány, van rá egy csomó pénz költve, van már egy csomó energia belefeccölve és egy csomó potenciális szavazó mozgósítva. Megint csak azt tudom javasolni: Arra kéne buzdítani a szavazókat, hogy menjenek el szavazni. Lehetőleg csőstül. És szavazzanak a hendikepes ellenzékre. De nem azért, mert komolyan el lehetne hinni, hogy itt demokrácia van. És nem is azért, mintha a kádári hagyományokat kéne továbbéltetni. („Aki nincs ellenünk, az velünk van”, azaz ha elfogadod a rendszert, békén hagyunk!) Szóval nem azért, mert azt gondolnám, hogy jobb híján immár hosszú távon is az illiberális NER szabályaihoz kellene idomulni.  Hanem azért, mert meg kell próbálni bástyákat építeni a demokratikus ellenállás építményéhez. És ez lehetséges. Már amennyiben az ellenzék előre deklarálja:

>Ha veszítünk, nem ülünk be fizetett díszellenzéknek az illiberális NER-t legitimálni. Nem ülünk közéjük bárgyú vigyorral az ajkunkon. Vagy akár időnként műfelháborodást színlelve. Mindezzel pedig önnön magunkat folyamatosan kiröhögtetve. Ha viszont valahol – valamelyik budapesti kerületben, vidéki városi önkormányzatban – nyerünk, akkor ott elfoglaljuk a rendszerellenes választókkal közösen kiharcolt pozíciókat. Nem másért, hanem azért, hogy az adott önkormányzatot a szabadság bástyájává tegyük. Az adott települést/kerületet pedig a szabadság szigetévé. Vagy valami olyasmivé.<

Gondolkodtam, hogy folytatom a fenti szövegelést. Arról, hogy az E14 jelenlegi szervezeti/működési keretei között mennyi az esélye annak, hogy egy efféle javaslatot bárki keresztülverjen ennek a "Millás" hagyományaira oly büszke pártnak a vezetésén. Aztán úgy döntöttem, nem folytatom. Már bocs, de pillanatnyilag úgy érzem, tök fölösleges.

Utóirat:

Ez már csak ilyen hétvége! A baloldali liberális oldal mérvadó hetilapjának vezércikke után ugyanerről a kérdésről  elolvashatjuk a mérvadó napilap egyik vezető publicistájának a cikkét is a lap szombati számában. Kicsit önkényesen idézek belőle:

„Még nem találkoztam olyan emberrel, aki el tudta volna magyarázni, hogy valójában miben különbözik egymástól a DK, az Együtt-PM és az MSZP. (…) Még sohasem kaptam az értékrendet, programot, a választóknak szóló politikai ajánlatot érintő választ. (…) A választó csak azt hallja, semmi másról nem szólnak a véget nem érő tárgyalások, csak arról, hogy melyik tisztségre ki adja a jelöltet. (…)  De hogy is tudnának a buzgó piacpártolók  hitelesen ígérni polgári biztonságot, amelynek feltétele az államtól, önkormányzattól független munkahelyek sokasága, amikor – most már egymással is versenyezve – maguk is a közpénzek csapjai mellé furakodnának?”

/Részlet Tanács István: Miért is? című írásából. In: Népszabadság, 2014. augusztus 16. p.9./

Tényleg: Ha már mindenki így látja, akkor miért is?!