Nem könnyű úgy vitatkozni, ha a vitapartner olyan vádakat fogalmaz meg, amelyeket nem tart szükségesnek semmilyen bizonyítékkal alátámasztani, vagy ha érveinket félreérti, és az általunk leírtak helyett, általa vizionált érvekre keres ellenérveket.[1]

I.

Vádak alap nélkül

Természetesen magam is azt gondolom, hogy a Soá és a Pharrajimos között fontos különbségek vannak, hogy egymástól eltérő módon üldözték a romákat, és a zsidókat szerte Európában és persze Magyarországon is.  

Természetesen sok minden más mellett fontos körülmény a magyar romák vészkorszakának elemzésekor annak figyelembevétele is, hogy a második világháborúban cigány katonák is harcoltak a magyar királyi hadseregben és hogy faji alapon, külön romák számára létrehozandó munkaszázadok felállítását nem korábban, mint 1944 augusztusában rendelte el a Honvédelmi Minisztérium.

Arról a tényről, hogy Orsós Ferenc orvosprofesszornak a cigányok és nem-cigányok közötti házasság megtiltásáról szóló javaslatát a magyar törvényhozás elutasította, magam is írtam már „Népirtás – ok és okozat” című írásomban[2], még 2004-ben. Ebben a cikkemben egyébként a zsidók és a romák üldözése közötti eltéréseket egészítettem ki, amelyekről Bársony János írt akkor „Népirtás, vagy előítélet?”  című cikkében[3]. Azokról a különbségekről beszélek, amelyekről most Karsai László azt állítja, „Heindlék” szerint nem is léteznek.

Természetesen magam is fontosnak tartom a levéltári dokumentumokat a történelem forrásai között, s egy kicsit nevetségesnek tartom, hogy ezt most le kell írnom egy akadémiai doktori címmel bíró professzor semmivel alá nem támasztott vádjára reagálva.

Nemcsak engem vádol Karsai László minden indoklás nélkül, hanem Bársony Jánost és Daróczi Ágnest is. Csak hát a felhozott vádakkal a szerzőpár Kali trash – fekete félelem című kötete éppen hogy ellentétes álláspontot képvisel.

Egyetlen példát említek a vádak megalapozatlanságát igazolandó: Karsai László szerint „a Bársony-Daróczi szerzőpáros megpróbált roma holokauszt túlélőket találni, interjúkat készítettek, ezekre és csak ezekre alapozva viszont komoly történeti szakmunkát nem lehet írni.”  Ezzel szemben a szerzők Kali trash – Fekete félelem című munkájukban elsősorban levéltári dokumentumokra alapozva tették közzé a magyarországi roma vészkorszak kutatásának több új eredményét. Levéltári adatok alapján hozták nyilvánosságra a számos magyar roma vesztőhelyeként és a cigányok németországi deportálása előtti utolsó állomásként elhíresült komáromi Csillag Erődben működő tábor[4] vezetőinek nevét és ismertették röviden életútjukat. Ugyancsak javarészt levéltári adatokkal igazolták, hogy a korábbi feltételezésektől eltérően a Csillag Erődben az internáló tábor nemcsak két hónapig – ’44 késő őszétől december végéig – működött. Könyvükből immár tudhatjuk, hogy a tábor egészen 1945. március 18-ig – gyakorlatilag a nyilas hatalom összeomlásáig – fogadott és továbbított német koncentrációs táborokba roma és nem roma foglyokat. Szintén levéltári adatok alapján,  5 német koncentrációs tábor adataiból válogatva közöl a szerzőpár egy listát 1848 olyan fogoly adataival, akiket Ung-Zig (magyar cigány) jelzéssel hurcoltak ezekbe a táborokba.

II.

Félreértések

A szerző más vádjai az általam írtak félreértelmezéséből adódnak. Ezekre talán hasznos lehet érdemben reagálnom, bár az olvasó, aki elolvasta a tanulmányom, maga is észlelheti, hogy mit „ért félre” Karsai László:

Szerinte én súlyos módszertani hibának tartom a cigányok második világháborús üldöztetésének összehasonlítását a zsidók üldözésével, s az efféle összevetést valószínűleg „kényelmetlennek, kellemetlennek” érzem. Valóban, tanulmányom 1. fejezetében Karsai László 1992-es kötetét bírálva „fura zsidó-cigány összehasonlító népirtástörténetről” írok, a „fura” minősítést mindjárt meg is indokolva azzal, hogy a szerző „a romák szenvedését folyamatosan lekicsinyíti” az összehasonlítás során. Magát az összehasonlítást azonban nemhogy hibának nem tartom, de a 7. fejezetben kifejezetten méltatom az összevetésnek azt a módját, amelyet a Kali trash – fekete félelemben Bársony János és Daróczi Ágnes alkalmaz. Minden bizonnyal az összevetés más módjai is alkalmazhatók a genocídiumokról szóló történetírásban, feltéve, ha az összehasonlításnak nem az olyasféle bagatellizálás az eredménye, mint ami Karsai László könyvét sajnos jellemzi.

A bagatellizáló elbeszélésmódra hat példát említek tanulmányomban Karsai László 1992-es és 2001-es köteteiből. A történész válaszcikkében ezek egyikére sem reflektál, eggyel sem próbál meg vitatkozni. Álláspontom tarthatatlanságát egy hetedik, hipotetikus példával igyekszik megindokolni. Feltételezi: ha ő leírná azt, hogy Magyarországon  1944 augusztusától  4-5 faji alapon felállított cigány munkásszázad szervezéséről tudnak a kutatók, ami nagyjából 1000-1200 embert jelenthetett, és ezzel párhuzamosan azt is leírná, hogy ekkortájt már körülbelül 100.000 zsidó munkaszolgálatos volt Magyarországon, akkor ezt én nyilván bagatellizálásnak vélném. Nem, nem ezt vélem bagatellizálásnak. Hanem azt, amit az említett hat példában bemutattam. Úgy vélem, a példáimat nem nagyon lehet félreérteni.

Karsai László egyes, romák által elkövetett bűncselekmények és a romák teljes körű koncentrációs táborba hurcolását elrendelő intézkedések között meghatározó jelentőségű ok-okozati összefüggést találó elbeszélésmódjának kritizálását is „félreérti”. Állítja, hogy én „összetévesztettem őt a nyilas belügyminiszterrel”. Sajnos nem Vajna Gábor egykori nyilas belügyminiszter mondatait, hanem Karsai László holokausztkutatónak az eseményeket minősítő állásfoglalását kellett idéznem a tanulmányomban, melyet a történész ekképpen vetett papírra: „Mint az a fennmaradt – bár nem győzzük hangsúlyozni – igen hiányos levéltári anyagból is kitűnik, akkor, amikor a nyilas központi hatóságok 1945 februárjában – döntően a már felszabadult, illetve a Vörös Hadseregtől időlegesen visszafoglalt területekről a cigányok magatartásáról származó hírek hatására  - úgy döntöttek, hogy valamennyi cigányt kitelepítik, illetve koncentrációs táborba záratják, az alsóbb fokú zalai, vasi közigazgatási hatóságok egész egyszerűen elszabotálták a rendelet végrehajtását.” (Kiemelés tőlem – H.P.)

Abban a meglehetősen széles körben érvényesülő cigányellenes légkörben, mely a mai magyar társadalom jelentős részét jellemzi és gyakorta a közbeszédet is meghatározza, talán még a kevésbé előítéletesen gondolkodó olvasó számára sem fülsértő első hallásra az idézetben kiemelt szövegrész. Pedig az egy népirtásról szóló műben egyszerűen megengedhetetlen, hamis állítás. Attól a kétségtől vezetve, hogy a romákkal szemben kisebb-nagyobb, bevallott, vagy be nem vallott előítéletekkel bíró, de legalább nem antiszemita olvasó egyszerűen nem érzékelheti Karsai László elbeszélésmódjának elfogadhatatlanságát, a történész 1992-es kötetéből a „Cigánysors Magyarországon 1945 áprilisáig” című fejezetének néhány megfogalmazását átalakítottam úgy, hogy a „cigányok” szó helyet „zsidókat” írtam, és az ebben az időben a cigányok elleni uszításra felhasznált vádakat a korabeli zsidóellenes uszítás vádjaira cseréltem fel.

Karsai László szerint a Szovjetunió megtámadásakor a zsidókkal szemben kiadott rendelkezések indoklásaiban „az első hetekben leggyakrabban hangoztatott vád a rablás, fosztogatás volt”, s erre hivatkozva „ítéltek halálra ezreket, köztük gyerekeket és nőket is”.[5] Máshol, Purcsi Barna Gyulánál, arról szerezhetünk tudomást[6], sőt Karsai László is utal arra[7], hogy a bolsevik állam terrorcselekményeiben való „zsidó részvételt” is ürügyül hozták fel az Einsatzgruppék tömeggyilkosságainak elrendelésekor a náci erőszakszervezetek irányítói. Persze a Szovjetunióban, ahol ebben az időben piacgazdaság már egyáltalán nem létezett, nem hozhatták fel a nácik ürügyként a szokásos sztereotípiákat a zsidók „árdrágításáról”, „üzérkedéséről” háborús időkben, de a magyarországi példák során párhuzamként ezek az ürügyek is leírhatók.

A vádként megfogalmazott ürügyek behelyettesítésével és az alanyok felcserélésével így hangoznának Karsai Lászlónak a magyarországi romák ellen a háború utolsó fél évében hozott intézkedésekről írt, az áldozati csoport egyes tagjainak vélt vagy valós magatartását a csoport egészének sorsával ok-okozati összefüggésbe hozó sorai:

(Az első „átfordított” idézet a déli hadműveleti parancsnoknak a parancsnoksága alatt álló négy vármegye összes roma lakosát „röghözkötéssel” sújtó, 1944. október 16-i rendelkezését kommentáló szövegből való.)

„A  rendelet tartalma és hangvétele világosan mutatja, hogy nem faji alapon, hanem kizárólag közbiztonsági okokból  [az ezt megelőzően a jogszabályszövegből idézett, zsidó elkövetők által végrehajtott üzérkedés, rablás, fosztogatások és bolsevik terrorcselekmények okán - HP] sújtja diszkriminatív intézkedéssel a zsidókat. (…)  Az intézkedést kezdeményező csendőrkerületi parancsnokság névjegyzéket is kért a közigazgatási hatóságoktól a területükön élt zsidókról. (…) Ahol pedig névjegyzéket készítenek, gondosan nyilvántartásba veszik egy – bármilyen szempont alapján – a közönséges haladóktól megkülönböztetett embercsoport minden egyes tagját, ott 1944-ben jó okunk van föltételezni, hogy előbb vagy utóbb megpróbálják őket táborba zárni és (vagy) deportálni.”[8]

Másutt:

„Az üzérkedésről, rablásról, fosztogatásról, bolsevik terrorcselekményekről érkező hírek és információk indíthatták arra a központi nyilas hatóságokat, hogy az 1944-1945-ös zsidóüldözések új, egyben legutolsó akcióját megpróbálják megszervezni.”[9]

Megint másutt, egy konkrét, zsidók által elkövetett bűneset bemutatása után, e bűncselekményre utalva:

„Az  ’üzérkedő, fosztogató, bolsevik terrorcselekményeket elkövető’ zsidók    ’megrendszabályozásának’ és a primitív bosszúvágynak tulajdoníthatjuk azt a rendeletet, amelyet 1945 február elején Vajna Gábor nyilas Belügyminisztériumának X. osztálya adott ki a polgári kiürítésről. (…) A rendelet 5. pontja szó szerint így hangzik: A közbiztonsági szerveket hívja fel, hogy a kiürítendő területről (…) a zsidókat családtagjaikkal együtt vegyék őrizetbe és [őket] a kitelepítési hely illetékes főispánja által biztosítandó átmeneti internáló táborokba kell elhelyezni.”[10]

Végül:

 „Mint az a fennmaradt – bár nem győzzük hangsúlyozni – igen hiányos iratanyagból is kitűnik, akkor, amikor a  nyilas központi hatóságok 1945 februárjában – döntően az üzérkedő,  fosztogató, bolsevik terrorcselekményeket elkövető zsidók magatartásáról érkező hírek hatására – úgy döntöttek, hogy valamennyi zsidót kitelepítik, illetve koncentrációs táborba záratják… [stb.]”[11]

Sajnos Karsai László 1992-es kötetének a hazai romák vészkorszakáról szóló fejeztében hiába is keresne az olvasó olyan sorokat, amelyek az általa felidézett, egyes romák által elkövetett bűncselekményeket egyértelműen az uszítás és az azzal párhuzamosan zajló cigányüldözés ürügyeiként jelölné meg, nem pedig a népirtásig fajuló intézkedések okaiként. Hiába, mert ilyen értelmező sorok ott nem lelhetők fel.  Ezt is figyelembe véve, talán az olvasók nagy többsége számára nyilvánvalóvá válhat a fenti, átfordított idézetekből: Ilyesféle megfogalmazásoknak nem lehetne helye egy tudományos dolgozatban.

***

A „félreértés” egy másik esete az, amikor Karsai László, mintha velem vitatkozna, hosszan ír arról, amit 2001-es kötetében is kifejtett, miszerint egyes kutatók kétségbe vonják az Einsatzgruppék katonai parancsnokainak a Nürnbergi Katonai Bíróság előtt tett nyilatkozatait, pontosabban azoknak a tömeggyilkosságok végrehajtására kapott parancs időpontjára vonatkozó részét. Vitája azonban e tárgyban velem nem lehet, hiszen tanulmányomban én is említettem a főtiszti nyilatkozatoknak a likvidálási parancs időpontjára vonatozó vitatottságát és sehol nem állítottam azt – mint ahogy Karsai állítja rólam – hogy a parancsot a Szovjetunió megtámadása előtt kapták volna a Nürnbergben vallomást tévő Einsatzgruppe parancsnokok.  Amit állítottam: Karsai László a parancsnokok vallomásának a parancs tartalmát illetően csak a zsidók kiirtására vonatkozó részét említi, a romák megsemmisítésére vonatkozó részről viszont hallgat 2001-es kötetében. A hallgatás azért is „fura”, mert ugyanabban a fejezetben, a vitát bemutató részt követő harmadik oldalon Karsai László határozottan leszögezi: „Bizonyos, hogy az Einsatzgruppék nem kaptak parancsot a megszállt szovjet területek ’cigánymentessé’ tételére.”[12] A történész most azt álltja, hogy Bruno Streckenbach, az RSHA, azaz a Birodalmi Biztonsági Főhivatal egykori személyzeti főnöke a szovjet hadifogságból való hazatérését követően „határozottan tagadta, hogy valaha ilyen parancsról egyáltalán hallott volna.” Ezzel szemben Purcsi Barna Gyula 2005-ös kötetében hivatkozik arra, hogy Streckenbach a Düsseldorfi Tartományi Bíróság előtt tett vallomásában utóbb beszámolt arról, hogy Heydrich neki a Szovjetunió megtámadását követően azt mondta: a parancs magától a Führertől származik.[13] Streckenbach tehát nem magának a parancsnak a létére, hanem csak az időpontjára vonatkozóan állított mást, mint amit az Eisantzgruppék parancsnokai nürnbergi vallomásaikban mondtak.  Karsai azt is állítja most, hogy az Einsatzgruppe parancsnokok vallomásaikban csak Streckenbachot igyekeztek „bemártani”, Reindhard Heydrichet viszont nem vádolták. Purcsi Barna Gyula könyvében öt olyan tisztet nevez meg, akik Heydrichet is megjelölték a "Führer-parancs” közvetítőjeként.[14] Purcsi egyébként kötetében több mint hatvan oldalon át ismerteti az Einsatzgruppéknak a cigányok megsemmisítésére irányuló tevékenységéről szóló adatokat, illetve a kérdésről zajló vitát.[15]

III.

Az ellentétes álláspontot képviselők hiteltelenítése

Itt kell áttérnem Karsai Lászlónak azokra az érveire, amelyekkel a vele ellentétes álláspontokat képviselő kutatók állításait azok vitatása helyett, vagy  jobb esetben a mellett a kutatók személyének hiteltelenítésével igyekszik kétségessé tenni.

Karsai állítása szerint Bokor Péternek Franz Novakkal, Eichmann Einsatzkommandójának vasútügyi referensével készített interjúja „kétes körülmények között készült”. Nem írja le azonban, hogy miért. Bokor Péter interjúkötetében 14 beszélgetés szereplői között két olyan interjúalany van mindösszesen, akiknek a szavait a kötet szerzője szerint nem őrzi film-, vagy hangfelvétel, hanem mindössze Bokor Péternek a beszélgetésekről készült jegyzetei állnak rendelkezésre.   Az egyik Edmund Vesenmayer, a másik Utassy Lóránd. Ezeket az interjúkat egy történész talán nem tarthatja kellő mértékben forrásértékűnek. A Franz Novakkal történt beszélgetésről viszont hangfelvétel készült.[16] Karsai nem közöl olyan adatot, mely szerint a hangfelvétel eredetiségét bárki – mondjuk az interjúalany valamelyik ma is élő hozzátartozója  – megkérdőjelezte volna. A történész azonban nemcsak az interjú valódiságát kérdőjelezi meg, hanem az interjúalany szavahihetőségét is. Állítása szerint Novak szavait hitelteleníti, hogy a magyarországi cigányok deportálását nem végezték el a zsidók deportálásával egyidejűleg. Hogy miért kellett volna a két eseménynek egyidejűleg történnie? A történész szerint azért, mert ha lett volna a cigányok deportálását is előíró parancs, akkor az a körülmény, hogy nem egyszerre álltak neki a zsidók és a romák deportálásának, a paranccsal szembeni szabotázsnak minősült volna. Tanulmányomban kifejtettem, hogy megítélésem szerint milyen politikai indítékok vezették a nácikat és a velük szövetséges magyar háborús kormányzatokat előbb a zsidók, aztán a romák elleni gyűlöletkeltés egyre erősebb szítására és a népirtás gépezetének beindítására 1944-ben. Tudjuk, hogy a „nemzetközi zsidóság”, mint a háború mögött álló „titokzatos erő” elleni uszítás már a német megszállás előtt is jelen volt a hazai közbeszédben. A zsidókat és a cigányokat a fajgyűlölet ideológusai egyaránt a többségen élősködő „parazitáknak” nevezték, azonban a „világuralmi törekvés” gonosz vádját csak a zsidókkal szemben hangoztatták. E különbség miatt a fajüldöző propaganda a zsidó lakosság deportálására már alaposan előkészítette a talajt, ezzel szemben közvetlenül a német megszállás után a romák deportálásának azonnali elrendelését még kockázatosnak tarthatták a nácik és hazai szövetségeseik. A Harmadik Birodalom urainak ekkor már több európai országból – így Dániából, Bulgáriából, Franciaországból – voltak tapasztalatai arról, hogy az ideológiailag nem kellően előkészített deportálás akár a többségi társadalom aktív, vagy passzív ellenállását is kiválthatja az intézkedéssel szemben. A magyarországi romák vészkorszakának éppen az az egyik jellegzetessége, hogy bár a romákat ekkor már évtizedek óta a legalapvetőbb emberi jogaikat semmibe vevő intézményes, faj diszkrimináció sújtotta, s így a többségi társadalom gondolkodását már régóta meghatározhatta az, hogy „ők nagyon mások, mint mi”, azonban a megbélyegzett cigányokkal szemben a gyilkos gyűlölet felszítása igazán csak a vidéki zsidók deportálásával egyidejűleg, vagy közvetlenül azt követően kezdődött.  Ekkor indult meg a faji alapon felállítandó cigány munkaszázadok szervezése, s ekkortól jelent meg a sajtóban egyre több olyan hír a romákkal kapcsolatban, amelyet nyugodtan lehet a cigányok elleni hangulatkeltő kampány részének tekinteni. Fontos feladat lehet majd a korral foglalkozó, és persze a romák sorsát nem előítéletes alapállásból vizsgáló kutatók számára annak a folyamatnak a feltárása és bemutatása, hogy mindössze néhány hónap alatt hogyan lehetett olyannyira felszítani az országban a romaellenes gyűlölködés tüzét, hogy aztán már különösebb akadály nélkül megtörténhettek a tömeges deportálások, az egész települések roma lakossága elleni tömeggyilkosságok, és lehetővé válhatott a cigányok teljeskörű internálásának, illetve koncentrációs táborba zárásának elrendelése is.

Karsai László amellett, hogy Novák nyilatkozatának hitelességét megkérdőjelezi, egyébként most is ragaszkodik ahhoz az állításához, hogy a német hatóságok Magyarországon nem törődtek a cigányokkal. Hely hiányában ezúttal csak néhány, ennek ellentmondó adatra hivatkozom a szakirodalomból lábjegyzetben.[17]

* * *

Karsai László kétségbe vonja a roma genocídium világszerte talán legismertebb kutatói - Donald Kenrick és Grattan Puxon - történészi munkásságának hitelességét is. Azzal érvel, hogy a szerzők első, 1972-ben megjelent monográfiájukban a Hollandiából és Belgiumból elhurcolt áldozatok számát felfelé kerekítik ahhoz képest, amit a téma helyi kutatói – egyébként a szerzőpár monográfiáját követően publikált műveikben - megjelölnek. Megint csak furcsállni tudom a történész érvelésének módját. Hogy pl. a Soá áldozatainak számára vonatkozó becslések mennyire eltérőek voltak a témában elsőként megjelent komoly szakmunka – Raul Hilberg 1961-ben publikált alapműve – óta (sőt már az előtt is), azt Karsai László nálam sokkal jobban tudja; jórészt én is tőle, a zsidók ellen elkövetett népirtás jeles hazai kutatójától tudom. Ami pedig a roma áldozatok számának meghatározását illeti, Kenrick és Puxon is azt tették, amit minden tudományágban, minden tisztességes tudós tesz: a tudomány fejlődésével, a később megismert adatok figyelembevételével újabb munkáikban pontosították a korábban közölt adatokat. 1995-ös kötetükben – mely 2001-ben „Cigányok a holokauszt alatt” címmel magyarul is megjelent (s amelynek azóta már újabb, átdolgozott kiadását is publikálták angolul, legutóbb talán 2009-ben) – ugyanazok a számok szerepelnek, mint amelyeket a belga áldozatok számáról José Gotovich közölt 1976-ban, a holland áldozatok száma pedig megegyezik a Karsai László 1992-es könyvében hivatkozott B. A. Sijes 1979-ban publikált munkájában szereplő adatokkal. 

IV.

Jogértelmezés

Ha jól értem Karsai László sorait, szerinte a „valóságban” azért nem érvényesülhettek a Horthy-érában kétségtelenül meglévő, diszkriminatív, cigányellenes jogszabályok, mert a jogalkotók nem határozták meg, hogy ki tekinthető cigánynak. Számomra azért zavarba ejtő ez az érvelés, mert úgy gondolom, nem kell szakképzett jogásznak lenni ahhoz, hogy valaki belássa: Attól, hogy a jogalany pontos beazonosítását a jogalkotó a jogalkalmazóra bízza a „köztudomás” alapján, még nem mondhatjuk ki, hogy az adott jogszabály végrehajtása ellehetetlenül. Pedagógusok tudják: egészen a rendszerváltásig az állam adatközlést írt elő az iskolák számára a cigány tanulók létszámáról. A tanárok ekkor is – mondhatjuk, „hagyományosan” – a „köztudomás” alapján határozták meg, hogy ki cigány és ki nem az. A gyakorlat az volt, hogy a cigányokra helyben jellemző nevek, és/vagy a cigányokra jellemzőnek tartott antropológiai jegyek, és/vagy a cigány közösségben élés, és/vagy cigányokra jellemző foglalkozások végzése alapján dőlt ez az, hogy a közvélekedésnek megfelelően az adott környezetben kit tartottak cigánynak. Azt is a kategorizálók döntésére bízták, hogy vajon az iskolába járó gyermeknek hány szülőjére, nagyszülőjére kellett jellemzőnek lennie azoknak a vonásoknak, amelyek alapján a gyermekek „cigány származásúként” váltak besorolhatóvá. A „faji alapú” - hiszen nem az érintettek gyerekeknek az etnikai csoporthoz tartozásáról szóló szülői nyilatkozat alapján történt – adatközlési kötelezettség miatt persze sokan tiltakoztak, ez azonban egészen a politikai rendszer demokratizálódásáig nem vált akadályává az állami rendelkezés végrehajtásának még negyedszázaddal ezelőtt sem.

Mind a dokumentált kortársi visszaemlékezésekből[18], mind az írott forrásokból bőségesen hozhatunk példákat a cigányok alapvető szabadságjogait faji alapon korlátozó 15.000/1916-os belügyminiszteri rendelet, és az arra épülő, a korszakban folyamatosan hozott, újabb és újabb, ráadásul egyre szigorúbb rendeletek végrehajtásáról.  Az elmúlt két tanévben egy „múltkutató” projektfoglalkozás keretében gilvánfai és bicsérdi gyerekekkel együtt, bicsérdi roma és nem roma felnőttek bevonásával igyekeztünk korábban föltárt dokumentumok és hangfelvételeken rögzített visszaemlékezések, valamint saját forrásfeltárás alapján minél több információt szerezni a településen 1944-ben történtekről. A faluból ’44 nyarán előbb a község zsidó lakóit, majd november elején a romákat is deportálták. A tragédiába torkollott fajüldöző politika előzményeiről és a történtek következményeiről szintén adatokat gyűjtöttünk. A foglalkozások során több, a Horthy-korszak diszkriminatív jogszabályainak végrehajtásáról szóló dokumentumot is feldolgoztunk. Egy 1943 májusi csendőri jelentésből például arról szereztünk tudomást, hogy az 1916-os belügyminisztériumi rendelet végrehajtásának rendszeres ellenőrzésére 1928-ban bevezetett éves cigányrazzián 1943. májusában azért vettek őrizetbe egy akkor 23 éves roma fiatalasszonyt, mert a lakóhelyétől – a kisbicsérdi cigányteleptől – kevesebb, mint egy kilométerre fekvő Szabadszentkirályon tartózkodott a razzia időpontjában és ezt a hatóság „engedély nélküli csavargásnak” minősítette.[19]

A korszak cigányokra vonatkozó szabályozásával és annak érvényesülésével részletesen is foglalkozó Pomogyi László jogtörténész „Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon” című könyvében megállapítja, hogy a faji jellegű diszkrimináción alapuló jogszabályokat a joggyakorlat nemhogy mellőzte volna, de kifejezetten kiterjesztően értelmezte.[20] A cigányok szabad mozgását faji alapon korlátozó 1916-os rendelet „kiterjesztő értelmezésének” kirívó példáját találtuk a bicsérdi diákprojektünk során egy bírói ítélet tartalmát elemezve.[21] Az ítéletből megtudhattuk: 1937-ben Nagybicsérden a faluban előfordult állítólagos lopásokra hivatkozva a „községi elöljáróság úgy rendelkezett, hogy a cigányoknak nem szabad a községbe bemenniök, ha mégis valamelyiknek valami dolga akad, az csupán a kisbíró felügyelete alatt mehet a községbe, tartózkodhat ott, s a kisbíró kíséri is az illetőt vissza a cigánytelepre.” A cigányokat faji alapon a faluból kitiltó rendelkezésnek ellenszegült a nagybicsérdi cigánytelepnek a hatóságok által kinevezett „cigánybírója”, az ekkor 62 éves, helyi születésű Kolompár István azzal, hogy engedély nélkül ment be a telepről a községházára panaszt tenni egy néhány napja a cigánytelepen ellene történt hatósági erőszak (a kisbíró által elkövetett „cigányverés”) miatt. Ekkor őt a tilosban járáson „tetten érő” kisbíró az ítélet szövege szerint „a cigánytelep felé fordítva a gallérjánál fogva meglódította”[22]. Az idős ember ellenállt és bicskájával a kisbírót megfenyegette. Végül az idős roma férfi és az ismételten rátámadó kisbíró a földre kerülve dulakodtak. Dulakodás közben Kolompár István a kisbírót a bicskával a karján megsebezte, nyolc napon belül gyógyuló sérülést okozva ezzel. Az eset miatt a bíróság Kolompár Istvánt nyolc havi börtönre és három évi hivatalvesztésre ítélte. Az ügyet a Pécsi Törvényszék tárgyalta. Pécsi levéltári látogatásunk során további iratokat fénymásoltunk ki az ottani anyagból és így megtudtuk azt is, hogy az ügy fellebbezés folytán a Táblabíróságot, semmisségi panasz miatt pedig még a legfőbb bírói fórumot, a Kúriát is megjárta. A védőügyvéd védence érdekében azzal is próbált érvelni, hogy az elöljáróságnak nem is volt joga kitiltani a cigányoknak a faluból. Eredménytelenül. Az első fokú ítéletet a felsőbb bírói fórumok helybenhagyták. A fennmaradt dokumentumok szerint Kolompár István nyolc havi fogházbüntetését az utolsó napig kitöltötte. Később – akkor már 69 évesen – a község többi roma lakójával együtt hurcolták a komáromi Csillag Erődbe. Ott idős kora ellenére őt – más, szintén idős, vagy éppen csak a 13. életévét betöltött romához hasonlóan – munkaképesnek minősítették, majd Németországba deportálták. A náci koncentrációs táborok poklát már nem élte túl. Neve „Ung-Zig” megjelöléssel szerepel a dachaui koncentrációs tábor lágerlistáján.[23] A bicsérdi első-második világháborús emlékművön az „id. Kolompár István” név „A II. világháború áldozatai” felirat alatt olvasható azon a kőtáblán, amelyen a község Soá és Pharrajimos áldozatainak (legalábbis egy részüknek), valamint a háború során elesett bicsérdi katonáknak a neveit vegyesen tüntették fel.

V.

Konklúziók

Büszkeség és előítélet című tanulmányomban mentséget kerestem arra, hogy vajon miért szerepelnek Karsai László írásaiban a cigányok vészkorszakának eseményeit erősen bagatellizáló értékelések. A történész mostani vitacikkében határozottan visszautasítja a feltételezésem, miszerint ő a Soával való szembenézés szempontjából veszélyesnek érezhette azt, hogy egyesek – szerinte – túlhangsúlyozták a magyarországi cigányok üldöztetésének jelentőségét a második világháborúban a zsidók üldözéséhez képest, és hogy ez őt a műveiben negatívan befolyásolta volna.   Ezennel készséggel elfogadom a feltételezésemet elutasító állítását. Ha nem volt ilyen veszélyérzete, akkor viszont az írásaiból vett példákkal illusztrált bagatellizálás mögött sem állhatott más, mint amit a „cigányok által elkövetett bűncselekményeket” a romák koncentrációs táborba zárását elrendelő intézkedések okaként leíró elbeszélésmódjának bemutatásakor írtam. Ez pedig a romákkal szembeni előítéletes gondolkodás. Aminek Karsai László írásaira gyakorolt hatásáról viszont hallgatni a történész más területen végzett, kiváló munkájára tekintettel sem szabad, sem nekem, sem másnak. A hallgatással ugyanis magunk is a máig kiszolgáltatott és megbélyegzett, többségében nyomorban élő romák elnyomói közé kerülhetünk. Hiszen az üldözésük történetét hamis színben föltüntető elbeszélésmódról szóló hallgatásunk az ő helyzetüket nehezíti, mert az ő társadalmi megítélésük javulásának esélyeit rontja azzal, hogy az irántuk való társadalmi szolidaritás kialakulását, illetve a meglévő szolidaritás erősödését akadályozza.

Mindazonáltal fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy Karsai László most, „A történészek és a roma holokauszt” című cikkében maga is egyértelműen a romákat általánosan, „faji alapon” sújtó intézkedések ürügyeiként és nem okaiként jelöli meg az 1944-45-ben a nyilas állam által az intézkedések indokául felhozott egyes bűneseteket. Jelentőséget tulajdonítok annak is, hogy cikkében kerüli a vitát azokkal a korábbi megfogalmazásaival kapcsolatban, amelyeket tanulmányomban a bagatellizálás példáiként hoztam fel. Azt gondolom, ezeket a megfogalmazásokat ma már nem írná le a Soá kutatása, értelmezése és bemutatása kapcsán életművével méltán széleskörű megbecsülést szerzett történész.

Nem írná le, de nem is mondja ki ma sem, hogy amit korábban írt, az sajnos – leginkább az elbeszélésmódot illetően – lényegi korrekcióra szorul.  Tanítványaimnak ma sem tanácsolhatok mást: Karsai Lászlónak a Soáról írt kiváló műveit bátran olvassák, azonban a roma vészkorszakról, a Pharrajimosról írt sorait csak komoly kritikai fenntartással lehet olvasni, mert azok a szerző romákkal szembeni előítéletes szemléletét tükrözik.

Heindl Péter

Hivatkozott irodalom

Bársony-Daróczi 2015 – Bársony János, Daróczi Ágnes: Kali trash – fekete félelem, Pharrajimos – szétvágatás, Samudaripen – legyilkolás. A romák sorsa a Holocaust idején Magyarországon II. Cigányságkutató Intézet – Romano Instituto, 2015.

 Bokor 1982 – Bokor Péter: Végjáték a Duna mentén. Interjúk egy filmsorozathoz RTV-Minerva-Kossuth, 1982.

 Harmat 2015 – Harmat József: Roma holokauszt a Grábel-tónál. A székesfehérvári és várpalotai cigányok tömeges kivégzése Várpalotán 1945-ben Várpalota Önkormányzata és a Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltára, Várpalota – Veszprém, 2015

 Karsai 1992 – Karsai László: A cigánykérdés Magyarországon 1919-1945. Út a cigány Holocausthoz Cserépfalvi kiadása, 1992.

 Karsai 2001 – Karsai László: Holokauszt  Pannonica Kiadó, 2001.

 Pomogyi 1995 – Pomogyi László: Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon Osiris – Századvég, Budapest, 1995.

 Purcsi 2004 – Purcsi Barna Gyula: A cigánykérdés „gyökeres és végleges megoldása”. Tanulmányok a XX. századi „cigánykérdés” történetéből Csokonai Kiadó, Debrecen, 2004.

 Szita 2000 – Szita Szabolcs: A magyarországi cigányok történetéből in: Szita Szabolcs (szerk.): Tények, adatok a cigányok háborús üldöztetésének (1939-1945) tanintézeti feldolgozásához Magyar Auschwitz Alapítvány – Holocaust Dokumentációs Központ, Budapest – Nyugat-Magyarországi Egyetem Soproni Tanárképző Intézete, Társadalomtudományi Tanszék, 2000., 35-71. old.

 Szita 2004 – Szita Szabolcs: A romák vesztőhelye, a komáromi Csillagerőd 1944. őszén in: Bársony János- Daróczi Ágnes (szerk.): Pharrajimos. Romák sorsa a nácizmus idején. L’Harmattan, 2004. 68-78. old.

 Jegyzetek

[1] Mostani írásomat az eszmelet.hu „Online-cikkek” rovatához írtam. Viszontválaszként Karsai László ott megjelent, „A történészek és a holokauszt” című cikkére (http://eszmelet.hu/karsai-laszlo-a-torteneszek-es-a-roma-holokauszt/), amelyben a történész az én, két részben – részben a folyóirat online cikkei között (http://eszmelet.hu/heindl-peter-buszkeseg-es-eloitelet/), részben a blogomon (http://heindlpeterblogja.blog.hu/2017/08/08/buszkeseg_es_eloitelet_vita_a_roma_veszkorszakrol) – megjelent  „Büszkeség és előítélet” című tanulmányommal vitatkozik. Az írást azért itt teszem közzé, mert a folyóirat szerkesztősége, tartva a vita parttalanná válásától, nem kíván felületet adni a további polémiának.

[2] A cikk a Népszabadság 2004.  augusztus 24-i számában jelent meg.

[3] A cikk a Népszabadság 2004. augusztus 10-i számában jelent meg.

[4] A gyűjtő-, internáló-, deportáló- és kényszermunkatáborként funkcionáló intézmény neve hivatalosan „Komárom IV. Csillag Erőd Magyar Királyi Honvéd Büntető Intézet” volt. (lásd: Bársony-Daróczi 2015, 116.)

[5] Karsai 2001, 89.

[6] Purcsi 2004, 174-176.

[7] Karsai 2001, 43.

[8] Az eredeti szöveg helye: Karsai 1992, 119.

[9] Az eredeti szöveg helye: Karsai 1992, 128.

[10] Az eredeti szöveg helye: Karsai 1992, 129.

[11] Az eredeti szöveg helye: Karsai 1992, 134.

[12] Karsai 2001, 93.

[13] Purcsi 2005, 179.

[14] Purcsi 2005, 180.

[15] Purcsi 2005, 173-237.

[16]  Mindazonáltal ahhoz, hogy Novak kijelentését, amelyre könyvében csak a vele készült interjú felvezető szövegében utalt Bokor Péter (lásd: Bokor 1982, 101.), jelentőségének megfelelően tudjuk értékelni, véleményem szerint mindenképp szükséges az eredeti felvétel szó szerinti leiratának, és abban a szövegkörnyezetnek a megismerése is.

[17] Karsai 1992, p. 99, 115., Szita 2000, p. 49., Szita 2004, 71, Harmat 2015. pp. 174, 176, 187, 248, 335.  Bársony-Daróczi 2015, 61-70 és 93-95 (visszaemlékezésekben), és végül Purcsi 2002, p. 83.

[18] Havas Gábor szíves közlése szerint több, a két világháború közötti, embertelen , diszkriminatív, cigányellenes hatósági bánásmódról szóló elbeszélést rögzítettek hangfelvételen az 1971-es, Kemény István vezette országos cigánykutatás során, s ezek jelentős része ma is megtalálható az MTA Társadalomtudományi Kutató Központjának a Nyílt Társadalom Archívum (OSA) közreműködésével létrehozott „XX. század hangja” gyűjteményében.

[19] A szabadszentkirályi csendőrőrs 112/1943. számú, 1943. május 27-én kelt jelentése a szentlőrinci főszolgabírónak a megtartott cigányrazziáról. A Baranya Megyei Levéltárban a Szentlőrinci Főszolgabíróság iratanyagában található dokumentumot Bernáth Péter idézi a Néprajzi Múzeum Roma Gyűjteménye számára összeállított dokumentumjegyzékében. (A kézirat rendelkezésemre bocsátásáért Szuhay Péter etnográfusnak mondok köszönetet.)  

[20] Pomogyi, 1995, 283.

[21] A B. II. 2564/1937 számú büntető ügy teljes iratanyaga a Baranya Megyei Levéltárban a Pécsi Királyi Törvényszék iratai között található.

[22] A kisbíró idézett tettének egyetlen tanúja a tárgyalási jegyzőkönyv szerint pofonvágást és nem „meglódítást” látott.

[23] Bársony-Daróczi 2015, 251.