Heindl Péter blogja

BÜSZKESÉG ÉS ELŐÍTÉLET Vita a roma vészkorszakról

Ami az Eszmélet online cikkei között 2017. július 27-én megjelent írásból kimaradt

2017. augusztus 08. - Heindl Péter

Az Eszmélet című társadalomkritikai és kulturális folyóirat tanulmányom rövidebb terjedelmű változatának közlésére vállalkozott.[1] A szerkesztőkkel abban állapodtunk meg, hogy a folyóirat online cikkei között publikált szövegben lábjegyzet jelzi majd, hogy a közölt írásból kimaradt szövegrészeket a szerző a blogján teszi közzé. A folyóiratban a hosszabb tanulmány bevezető része, az első két fejezet, valamint az összegző, befejező sorok olvashatók. Íme a többi szövegrész:

(…)

 

 3. Információ „harmadkézből”

 

A „hajdani jogszabályok félremagyarázásáról” szóló megjegyzését követően Landauer Attila azzal vádolja kritikájában a Kali trash – fekete félelem szerzőit, hogy tényként kezelnek olyan, „harmadkézből származó” beszámolón alapuló információt egy tömeggyilkosságról, „amelyet már a Vörös Hadsereg kezén lévő területen kellett volna elkövetniük a magyar és német náciknak”.[2]

Először a „harmad-” (valójában másod-) kézből származó beszámoló felhasználhatóságáról: Ha a történésznek nem áll a rendelkezésére korabeli írott dokumentum, akkor azt kell használnia a múlt feltárása érdekében, amit talál. Más kérdés, hogy hogyan. Fontos, hogy leírja, milyen forrásokra támaszkodik. Bársony János leírta, pontosan. Megírta, hogy az adott eseményről információit másodkézből, egy egyetemi végzettségű roma táncpedagógustól szerezte, akinek azt a saját nagymamája mesélte el. Bársony János azt is leírta, hogy a diplomás roma adatközlő a helyszínen kutatva az 1990-es évek második felében még beszélt egy túlélővel, s a könyv idézi is annak a pedagógus által közvetített, tragédiáról beszámoló szavait. Két, egymástól függetlenül kérdezett túlélő visszaemlékezésére is támaszkodhatott tehát a kutató. Itt legfeljebb az adatközlő, Boda Péter szava lehetne megkérdőjelezhető, ha lenne ok erre. Történetesen egy volt kollégámról van szó. Tanúsíthatom, hogy közös munkánk során maximálisan korrekt, szavahihető emberként ismertem meg. Nem tudom elképzelni, hogy az általa tanúsított két túlélői beszámolóról ne a valóságnak megfelelően tájékoztatta volna a Kali trash – fekete félelem szerzőit.  Probléma persze van: az, hogy a szűkös adatokra támaszkodó közlés után valakinek el kéne végeznie egy feltáró kutatást! Nos, ez az, amire nincs ember, és nincs pénz, holott ma már minden nap, amivel távolabb kerülünk az eseményektől azt jelentheti, hogy meghal az utolsó kortárs, aki még értékes adatokat szolgáltathatna az egykor történtekről, amelyek alapján aztán magyar-, vagy akár németországi levéltári kutatásokkal, netán a tömeggyilkosság áldozatainak maradványait feltáró régészeti kutatásokkal nagyobb eséllyel meg lehetne ismerni a történelmi igazság részleteit. Landauer Attila azonban nem ezt hiányolja. Bár megtehetné: fentebb már írtam Jancsó Miklós lajoskomáromi forgatása kapcsán arról, micsoda botrány, hogy ezeket a feltáró kutatásokat egy ilyen fontos ügyben, mint amilyen a romák 1944-45-ös tömeges legyilkolása, eddig nem végezhette el senki.

 Landauer Attila erről a botrányról nem ír, ellenben azt kifogásolja – s kifogásának a túlzó „harmadkézből” megfogalmazással is hangsúlyt ad –, hogy miért közölték a Kali trash – fekete félelem szerzői ilyen csekély forrás alapján a tömeggyilkosság megtörténtére vonatkozó adatokat. Véleményem szerint óriási hibát követne el az a kutató, aki az általa összegyűjtött információk alapján vélelmezhető tömeggyilkosságra vonatkozó adatokat nem publikálná.[3] Nemcsak azért, mert így a túlélők és az áldozatok leszármazottainak fájdalmát nem tisztelve maga is a népirtás bagatellizálásának bűnébe esne egy olyan, súlyos tragédiára utaló adatok elhallgatásával, amely az adatok szerint emberek tömegének halálával járt. Hanem azért is, mert ezzel maga gátolná meg, hogy valaki – a könyvet elolvasván, az esetről tudomást szerezve – felvállalja az események részleteit feltáró kutatást.

Landauer Attila fentebb idézett mondatának azonban van egy súlyosabb hibaként minősíthető része is. Szerinte ugyanis a Kali trash – Fekete félelemben leírt adatok azért is hiteltelenek, mert az „állítólagos” tömeggyilkosságot úgymond már a Vörös Hadsereg kezén lévő területen kellett volna elkövetniük magyar és német náciknak. Van egy eleve elbizonytalanító tényállítás Landauer Attila írásában. A recenzens szerint Bársony és Daróczi könyvükben a tömeggyilkosságot október végére – november elejére datálják. Ezzel szemben a könyvet olvasva meggyőződhetünk róla, hogy a szerzők október végi dátumot írnak. A szemtanúktól hallottakat közvetítő Boda Péter valóban „október végéről, vagy november elejéről” beszélt a kötet szerint, de a kutatók feladata éppen a lehetséges időpont pontos körülhatárolása. Kérdés, megfelel-e Bársonyék október végi időpont-megjelölése a történelmi valóságnak, vagy tévednek? Vagy netán Landauer Attila téved akkor, amikor azt állítja, hogy a könyvben megjelölt időpontban már szovjet csapatok állomásoztak a túlélők beszámolója szerinti tömeggyilkosság helyszínén? Ahol ilyen súlyos vád illeti a szerzőket a kritikus részéről, érdemes utána nézni… A kérdés megvizsgálásához segítséget nyújtott, hogy a Kali trash – fekete félelem szerzőitől e-mailen elkértem azt a Népszabadságnak küldött, „nagyterjedelmű választ”, amire Czene Gábor, a lapban megjelent, és alább, a Függelékben majd tárgyalandó riport szerzője hivatkozott ily módon írásában[4]. Bársony János Czene Gábornak a Landauer-kritikára vonatkozó érdeklődésére reagált ebben a levelében.[5] A kérdéses esetről azt írja, hogy a „történet egyébként a Törökszentmiklós és Tiszabő közötti, a szolnoki hídfő védelmével kapcsolatos 1944. október 24-27. közötti harcok idején következhetett be ezen a területén. (Számvéber Norbert: Páncélosok a Tiszántúlon, Az alföldi páncéloscsata 1944. októberében; Hadtörténelmi Levéltári Kiadványok 2002. 5. fejezet 19-23. csatanap.) Nincs tehát tévedés az időpontban.[6]  

 

 

 4. Névelírások

 

 Landauer Attila kritikájában több helység- és személynévelírásra felhívja a figyelmet a közzétett, koncentrációs táborokból származó listákon.[7] A kritikának a helységnevekre, és néhány más elírásra vonatkozó része megalapozott. Bársony János a Népszabadság cikkírójához írt, imént említett levelében leírja, hogy az elírásokat „nem menti, de részben magyarázza”, hogy a minisztériumtól mindössze négy hónapot kaptak a kötet megírására, és a hosszú évek óta összegyűjtött adatokat mindenképp publikálni szerették volna. Azonban arra már nem volt idejük, hogy a könyv megírása mellett a német anyanyelvű lejegyzők által készített korabeli nyilvántartások közlésekor a magyar helységnevek szükséges pontosítását elvégezzék. A kritika itt jogos, és általában, ha nem a szerzők dezavuálása a célja a kritikusnak, mint Landauer pamfletjében, akkor nagyon is fontos, hogy ezeket leírja a mindenkori bíráló. És nyilván új kiadás esetén a hibák javítását el kell majd végezni. Itt viszont az eddig mindenféle tartalmi elemzést nélkülöző bírálat kétbekezdésnyi ócsárlással folytatódik. (Azoknak a minősítő jelzőknek egy része, amelyeket a bevezetőben említettem, itt olvasható.[8]) Ennek végén a recenzens leírja, hogy terjedelmi okokból sajnos nincs lehetősége a minősítéseit alátámasztó tényeket ismertetni.  Jelzi azt is, hogy ez okból inkább csak néhányat emel ki e tények közül, de azokban, mint cseppben a tenger, megmutatható a könyv szerinte általánosan jellemző színvonaltalansága.

 

 

 5. Roma rablógyilkosok és a vészkorszak – csizma az asztalon

 

Majd jön a kritika „főpéldája”:

A Kali trash – fekete félelem szerzői a Mentés, szolidaritás, a túlélés lehetőségei című, az üldözésekkel kapcsolatos emberi reakciókat tárgyaló fejezetben leírnak egy esetet, amely szerint kényszermunkára hurcolás elől vidéken megszökött romák, a fővárosban más romákhoz csatlakozva, bandába tömörülve, rablónak csapnak fel s a rablások során úgymond „bosszúból” megölnek egy őket rajtakapó katonatisztet és egy útjukat álló rendőrt. Itt a szerzők elkövetnek egy hibát: amíg a fejezet többi tizenhat, szökésekről és szöktetésekről, embermentésekről és bosszúállásokról beszámoló történetében a tanúságtevő romákkal készült interjúkat hivatkozzák meg forrásként, ehelyütt – bár a Czene Gábornak küldött levél szerint ebben az esetben is egy interjú alapján írták le az esetet – csak egy korabeli újságcikket jelölnek meg hivatkozásként a banda által elkövetett bűncselekményről. Az egykorú sajtótudósításban viszont egy szó sincs az interjúban említett két személy „gettózás” előli meneküléséről és a bandához csatlakozásáról. Landauer Attila számára a szerzők hibás forráshivatkozása teremt lehetőséget ahhoz, hogy a könyvbírálat közel felét kitevő terjedelemben[9] leírja és kommentálja azt a bűncselekmény-sorozatot, amit a banda elkövetett. Hosszasan ír a bandatagok jelentős részének korábbi bűnlajstromáról. Terjedelmes leírásából azonban nem derül ki, hogy Bársony János és Daróczi Ágnes állítása arról, miszerint a bűncselekmény elkövetői között bosszúéhes, internálás elől szökött romák lettek volna, ne lenne igaz. Épp ezért a kritika olvasójában könnyen felmerül a gyanú (bennem legalábbis fölmerült), hogy a rablógyilkosságok részletes ismertetésének célja talán nem is a szerzőpár állítólagos manipulációs szándékának a leleplezése volt, hanem inkább azt akarta eléggé el nem ítélhető módon sugallni ezzel a szerző, hogy a romák – azaz a vészkorszak egyik áldozati csoportja – maguk is felelősek saját szenvedésükért. Erre egyébként meglehetősen direkt utalást is találunk a kritika végén, amikor Landauer Attila összegzésképpen ezt írja: „A magyarországi cigányság második világháborús sorsának valós története pedig ténylegesen csak akkor ismerhető meg, ha a diszkriminációt és üldöztetést elszenvedett személyek és közösségek sorsa mellett (…) [n]em vagyunk gyávák szembenézni a történeti valósággal. Ez viszont azt jelenti, hogy mernünk kell feltárni és megérteni olyan egykori történeteket és élettörténeteket is, mint például amilyen (…) a jelen írásban részletesen említett, a német megszállás idején köztörvényes bűncselekmények miatt kivégzett oláhcigány rablógyilkosoké (…).”[10]    

Landauer Attila pamfletjének ebben a záró összegzésében található az a mondat is, amely a romák szenvedéseinek bagatellizálására és a Kali trash – fekete félelem szerzőinek alaptalan vádakkal való lejáratására irányuló szándékot számomra a legvilágosabban mutatja meg:

Miközben bizonyíthatóan kerültek – csekély számban ugyan – magyarországi cigány emberek náci koncentrációs táborokba, illetve váltak olykor cigányok határainkon belül tömeggyilkosságok áldozatáivá is, mégsem lehet úgy tenni, mintha a hazai cigány népesség jellegében, struktúrájában, folyamatában, abszolút, vagy relatív arányaiban ugyanolyan népirtásnak lett volna elszenvedője, mint a zsidóság.

Vajon hány ezer embertől lenne nem „csekély számú” a faji üldözés következtében koncentrációs táborba hurcolt romák száma és vajon összesen hány vidéki település határában, hány száz embernek kellett volna tömeggyilkosság áldozatává válnia ahhoz, hogy ne a kicsinyítő „olykor” határozószóval minősítse a kritikus a roma közösségek sorát ért tragédiát?

S vajon mire alapozza a recenzens azt a vádat, miszerint a Kali  trash – fekete félelem szerzői, úgymond, úgy tettek volna, mintha a hazai cigányok jellemzőit tekintve ugyanolyan népirtásnak lettek volna az elszenvedői, mint a zsidóság?

A bírált művet elolvasván bárki meggyőződhet róla, hogy annak éppen az az egyik fő erénye, hogy szerzői a roma vészkorszak feldolgozásának olyan módját választották, amely kizárja, hogy a Soá és a Pharrajimos összevetésének ürügyén bármelyik nép szenvedéstörténetére degradáló kifejezéseket lehessen megfogalmazni, ugyanakkor azonban mégis lehetőséget biztosít a két genocídium közötti különbségek ismertetésére. A kötetnek erről az erényéről alább, az „A Kali trash - fekete félelem kritikája” című fejezetben még lesz szó.

 

 

 6. „Nagyvonalú” listák

 

Kritikájának utolsó szakaszában Landauer Attila különféle táblázatokról fejti ki a szerzők állítólagos alkalmatlanságát igazoló véleményét. Ennek értékelésekor ketté kívánom osztani a kifogásokat.

Az első csoportba azok a kifogások tartoznak, amelyek vagy olyan hibákat rónak fel a szerzőknek, amelyek könyvükben egész egyszerűen nem találhatók meg, vagy ugyan a Kali trash – fekete félelemben lévő táblázatok listáinak valódi hibáit tárják fel, azonban a pontatlan listák közzététele valójában nem hiba, sőt akkor sértenék meg a szerzők dilettáns módon a holokausztkutatás általános normáit, ha ezeket a listákat nem közölnék.

A második csoportba egyetlen lista tartozik, amelynek ilyen formában való közlése valóban súlyos hiba volt. Lényegében ez a könyvben előforduló egyetlen olyan, súlyosnak minősíthető hiba, ami sajnos alkalmas lehet arra, hogy e kiváló mű szakmai hitelét gyengítse, s amit a kötet újrakiadása esetén véleményem szerint feltétlenül korrigálni kell.

 

 a.) A „hibák” első csoportja

 

Vegyük tehát először a listák bírálatának azt a részét, amelyek az első csoportba oszthatók!

Melyek azok a kritikai megjegyzések, amelyek a tényeket tekintve megalapozatlanok?

Az első:

Landauer Attila szerint a könyv mellékletében, a 214-215. oldalán lévő táblázatban a szerzők úgy sorolnak fel 55 települést, mint olyat, ahol cigány internáló és munkatáborok voltak, hogy az állításukat „semmivel – értsd, semmivel” – sem kísérlik meg alátámasztani.[11] Drámai szavakkal megfogalmazott vád. A szerzők viszont a kötet 61. oldalától 10 oldalon át, ABC sorrendben ismertetik a táborokra vonatkozó adatokat, a „semmit”. Az itt bemutatott 46 esetből 34 esetben pontos forrásmegjelöléssel.

A második:

Landauer Attila szerint a kötet 216-217. oldalán a szerzők úgy közlik 58 roma veszteséglistáját, hogy nem jelölik meg a lista forrását, Perlaky Gyuláné és Vas Gáborné 1993-as publikációját. Tehát még plagizálnak is.[12] Csakhogy a szerzők megjelölik a forrásukat. Kötetük 75. oldalán hivatkoznak a Perlaky Gyuláné és Vas Gáborné közleményét tartalmazó 1993-as publikációra, mint a mellékletben közölt lista forrására. Igaz, ott nem a Perlaky-Vas szerzőpárt nevezik meg közlőként, hanem a két kutatónő publikációját tartalmazó kiadványt szerkesztő Szita Szabolcs professzort. Aztán a „Mellékletek” fejezet végén, a 320. oldalon, Perlaky Gyuláné és Vas Gáborné szerzőségét is feltünteti egy lábjegyzet. Más kérdés, hogy szerkesztői, vagy nyomdai hiba miatt nem lehet tudni, hogy az a lábjegyzet hová, konkrétan melyik mellékelt táblázathoz is tartozik. Plagizálásról azonban szó sincs.

A harmadik:

Landauer Attila szerint a kötet 227-277. oldalán lévő, 5 német koncentrációs táborba hurcolt magyar cigányok adatait közlő lista forrását a szerzők nem jelölik meg. Emiatt a kritikus kétségbe vonja a lista hitelességét.[13] Állításával szemben azonban van forrásmegjelölés a könyvben. Mégpedig annak a koncentrációs táborokról szóló fejezetében, ekképpen: „Sikerült, elsősorban Szita professzor és a heidelbergi Szinti és Roma Dokumentációs Központ segítségével öt koncentrációs tábor: Dachau, Buchenwald, Rawensbruck, Bergen-Belsen és Natzweiler fennmaradt fogolylistáiból kigyűjteni a Komáromból kiszállított, magyar cigányként lajstromozott foglyok neveit – közel 2000  honfitársunkét –, amelyet a mellékletben közreadunk.[14]

 Landauer Attila további kifogása a táblázatok listáival szemben, hogy az ott szereplő nevek helyesírása pontatlan. Ráadásul gyakran tűnik úgy, hogy a nevek pontatlansága, vagy eltérő névváltozatok miatt ugyanazok a személyek többször is szerepelnek egy-egy listán.  A listának ilyen formában való közzétételét a recenzens „manipulációval vegyes dilettantizmusnak” minősíti.[15]

A recenzens téved. A holokauszttal foglalkozó szakemberek éppen azt tartanák megengedhetetlen dilettantizmusnak, ha a listákat csak akkor tennék közzé, ha azon már az összes adatot, nevet egy feltáró kutatás pontosan ellenőrizte.

 Eddigi munkám során lehetőségem volt tapasztalatot szerezni a világ leglejelentősebb nyilvános holokauszt adatbázisának, a jeruzsálemi Jad Vasem honlapjáról elérhető „The Central Datebase of Shoah Victims’ Names” (A Soá áldozatok neveinek központi adatbázisa) kezeléséről. Ezt az adatbázist bízvást tekinthetjük „etalonnak” a holokausztáldozatokról szóló listák kezelését illetően.

A listához egy helytörténeti kutatás során jutottam el. 2007-ben kezdtük kutatni egy diákprojekt keretében a 350 fős Magyarmecske település egykori zsidó közösségének sorsát. Az egyik legelső lépés a kutatás során a Jad Vasem interneten is elérhető adatbázisának megtekintése volt. A holokauszt áldozatairól a Magyarmecskéről kikereshető listán talált neveket kinyomtattuk és ennek alapján kezdtünk kérdezősködni a helyi iskola diákjaival az események néhány, még élő kortárs tanújától. Volt tanár kollégám, Vörös István, aki komoly történészi munkát is végzett és végez azóta is,  épp akkortájt fejezte be a Randolph Braham professzor által szerkesztett, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája című háromkötetes mű[16] Baranya megyéről szóló fejezetének[17] megírását. Ő adta a kezembe a szentlőrinci főszolgabíró kérésére a magyarmecskei körjegyző által 1944 júniusában a deportáltakról és az egy fő mentesített személyről szóló listát. A listát egyeztettük a kortárs tanúknak és a mecskei zsidó közösség időközben megtalált egyetlen túlélőjének a visszaemlékezéseivel, sőt adattisztázás céljából még a magyarmecskei anyakönyvekkel is. Így már pontos információval rendelkeztünk a Magyarmecskéről deportált és a holokauszt áldozatává vált 11 zsidó mártírról. Akkoriban a Jad Vasem listáját kezelő szakemberekkel, és a lista egy részének forrásául szolgáló budapesti adatbázist – a Holokauszt Emlékközpont adatbázisát – kezelő hazai szakemberekkel is fölvettük a kapcsolatot, s ennek eredményeként a listák módosítására is sor került a munkánk alapján. Amire természetesen nagyon büszkék vagyunk. Mégis, ha ma[18] a Jad Vasem adatbázisában a Magyarmecske szóra rákeresve lehívjuk a faluból deportált, vagy ott született, de máshonnan deportált áldozatok listáját, azt tapasztaljuk, hogy az azon szereplő tizenkét személynév közül valójában hat duplum. Közülük egy név teljesen megegyezik, csak két forrásból is közli a lista. További két név szintén két különböző listáról származik, de ezen felül azért is „duplázódik”, mert vagy más névalakban (Lívia – Lili), vagy pedig más helyesírással (Gruenhuth/Grinhut - Gruenhut, az utóbbi bejegyzéshez csatolt magyar nyelvű dokumentum és a mi kutatásaink szerint is: Grünhut) szerepelnek ugyanazok a személyek a listán. Az adatok egyik forrása a Jad Vasemnek beküldött tanúsító adatlap, a másik forrás a budapesti Holokauszt Emlékközpont adatbázisa. Öt, ebből a községből deportált, majd meggyilkolt személy adatai ugyanakkor még ma sem szerepelnek a listán. Ezt azért tartom fontosnak hozzáfűzni, hogy nyilvánvaló legyen: még csak véletlenül sem a holokauszt áldozatainak „felszaporítása” volt az adatkezelők célja a vélhetően ugyanazokról a személyekről szóló, s csak részben eltérő személyi adatokat tartalmazó nevek egy listán való közzétételekor.

Duplázódást mind a Jad Vasem, mind a Holokauszt Emlékközpont adatbázisában találhat a hivatásos kutató, vagy az egyszerű érdeklődő a különböző névalakok, vagy a különböző helyekről érkező nevekhez kapcsolódó eltérő (az esetleges téves – születési időpontra, szülők nevére, lakóhelyre, vagy más adatra vonatkozó – adatközlésből adódó) adatok miatt.

Miért tették közzé így, felülvizsgálat nélkül ezeket a „duplumokat”?

A legfőbb oka ennek az, hogy az adatbázis kezelőinek nincs lehetőségük minden névnek utána járni, viszont ha egyet is kihagynának a valószínűsíthetően (de nem bizonyosan) azonos személyeket jelölő variációk közül, azzal kockáztatnák, hogy egy későbbi kutató, akinek lesz ideje és módja alaposan utánajárni a listán szereplő adatoknak, esetleg fontos adatot hagy majd figyelmen kívül az adatbáziskezelők „nyomokat eltüntető”, dilettáns magatartása miatt.[19]

 Bársony János és Daróczi Ágnes tehát igencsak jól tették, hogy közzétették azokat az adatokat is, amelyeket még nem volt senkinek lehetősége pontosítani egy alapos utánajárás eredményeképp, de amelyekre épp e célból szükség lehet a későbbiekben.

 Itt említem meg, hogy kritikájában Landauer azt is kemény szavakkal a Kali trash – fekete félelem szerzőinek hibájaként rója fel (az általa vélt hibát konkrétan „durva, történelemhamisító manipulációként” bélyegezve meg), hogy roma munkaszolgálatosok veszteséglistáján[20] olyan MUSZ-osok adatait is közlik, akikről a recenzens kiderítette, hogy metilalkoholmérgezésben, vagy megbetegedésük miatti kórházi kezelésük alatt hunytak el.[21] Bizarr kifogás. Ha például minden egyes, faji alapon koncentrációs táborba hurcolt áldozatot csak azután lehetne a holokauszt áldozatai közé sorolni, ha előtte alapos utánajárással 100 %-ig megbizonyosodnánk arról, hogy vajon nem egy fejére esett tégla okozta-e a halálát, ami, ugye, egy „polgári” munkahelyen is bármelyik dolgozóval előfordulhat, vagy hogy vajon nem egy korábban fel nem derített betegségben szenvedő, végstádiumban lévő, gyógyíthatatlan beteg hunyt-e el a lágerkórházban, nos, akkor e feladat megvalósíthatatlansága miatt akár milliós nagyságrenddel is le lehetne csökkenteni a holokauszt elismert és igazolt áldozatainak számát.[22] Landauer Attila részéről a munkaszolgálatos romák halálát okozó körülmények megvizsgálására vonatkozó követelmény felállítása Bársony János és Daróczi Ágnes adatközlésével szemben sajnos nem más, mint a roma áldozatok sorsa iránti érzéketlenség szomorú példája.

 

 b.) Valódi hiba

 

 Az imént tárgyalt veszteséglistával kapcsolatban azonban a recenzens rámutat egy valódi hibára is. Úgy tűnik, a Kali trash - fekete félelem egyik mellékletében, a kötet 218-226. oldalán olvasható „Anyakönyvi adatok alapján feltételezhetően cigány munkaszolgálatosok veszteséglistája” című táblázatban a lehetséges roma áldozati kör meghatározása szakmai szempontból elfogadhatatlanul nagyvonalúan történt. A listán lévő személyeket a könyv 6. fejezetében leírtak szerint Bársony János nem a direkt „faji alapon” 1944 nyár végétől felállított cigány munkásszázadok halottai közül választotta ki, hanem azok közül a munkaszolgálatosként életüket vesztett személyek közül, akiket az egész háború során, mint fegyveres szolgálatra valamilyen oknál fogva nem alkalmas, „megbízhatatlan” személyt sorozták be „lapátos katonának”, és ilyenként vesztették életüket. A listának az összeállításáról a kötetben ez olvasható: „Az ilyen munkaszolgálatos alakulatokba a börtönviseltek, volt internáltak, ’csavargónak’ tartottak kerültek, amihez komoly esélye volt a cigány embereknek.[23] Az ő emlékükre válogattam ki a háborús elesettek közül kb. 200 olyan elesett munkaszolgálatos halott nevét a könyv végén lévő mellékletben, akiknek adatai, neve alapján valószínűsíthető, hogy cigányként halt meg. Erről persze nem lehetünk teljesen bizonyosak, de arról sem, hogy más, legalább 200 munkaszolgálatos halott esetében nincs ugyanerről szó.”[24]   A lista tehát Bársony János szerint is elég bizonytalan az áldozatok cigányságát illetően. Landauer Attila azonban azt állítja bírálatában, hogy a listán szereplő minden halott veszteségi kartonját ellenőrizte, és ennek alapján meggyőződött arról, hogy a Bársony János által összeállított táblázat legalább 90%-ban nem roma személyek neveit tartalmazza.[25] Persze a kritikus fentebb leírt adatellenőrzési teljesítményének ismeretében – arra utalok, hogy kritikájában legalább három esetben olyan adatokat hiányol a Kali trash – fekete félelemből, amelyek a kötetben szerepelnek – lehetnek kétségeink a 90%-os becsléssel kapcsolatban. Mégis, ebben az esetben nagy valószínűséggel olyan, súlyos szakmai hibával állunk szemben, amelyet ezúttal nem a kritikus vétett, hanem a bírált kötet szerzői követtek el.

 Semmiképp sem mentségként, de magyarázatként egy példával támasztom alá, hogy tapasztalatom szerint sajnos ennek a súlyos minősítés alá eső hibának az elkövetése nem valamiféle ritka „szakmai dilettantizmus” eredménye. Hasonló hibát állami költségvetésből működő, kifejezetten adatgyűjtésre specializálódott kutatóhely szakemberei is elkövettek már. Talán az adatok téves értelmezése miatt, de előfordulhat az is, hogy akadt olyan kutató, aki így akarta „eredményesebbé tenni” a gyűjtőmunkáját.

Amikor 2007-ben először néztem meg, és mentettem le a Jad Vasem adatbázisának Magyarmecskére kigyűjtött listáját, azon összesen 14 név szerepelt. Az első négy stimmelt, a többi nyolcról azonban sem a kortárs visszaemlékezők nem hallottak, sem a szentlőrinci főszolgabíró iratai között fennmaradt „deportálási lista” nem tudott róluk. Az is feltűnt, hogy a nyolc személy közül az egyiknél olyan születési helyet tüntettek fel, amely az illető születésének időpontjában még nem is létezett ezen a néven. Ezt a nevet ugyanis csak később, két aprófalu egyesülése után kapta az adott település. A nyolc név a Jad Vasem forrásmegjelölése szerint a budapesti Holokauszt Emlékközpont adatbázisából került az ő listájukra. Mind az Emlékközpontnak, mind a Jad Vasemnek írtam a hibás adatokról. Kiderült, hogy azok valóban fals bejegyzésként szerepeltek a listán. A Jad Vasem azonnal korrigált.  A Holokauszt Emlékközpont illetékese írásban visszajelzett, hogy más, a Jad Vasem által tőlük átvett adatoknál is jeleztek már hasonló hibát, és ígéretet tett arra, hogy intézkednek a fals adatközlés okának kiderítéséről, valamint a hiba orvoslásáról. A vizsgálat eredményéről nincs tudomásom, de számunkra, a magyarmecskei kutatócsoport tagjai – diákok és felnőttek – számára az volt a fontos, hogy a hibás listát a hibáról tudomást szerző szakemberek példás gyorsasággal kijavították. 

 A magam részéről nagyon fontosnak tartom, hogy az a típusú, bármilyen okból előálló, megengedhetetlenül nagyvonalú adatkezelés, mint amit az imént a Holokauszt Emlékközpont által a Jad Vasemnek továbbított adatok vonatkozásában leírtam, vagy mint ami Bársony János „feltételezetten cigány munkaszolgálatosok” táblázatának összeállításánál úgy tűnik, megvalósult, ne történhessen meg. Erre garanciát a szakmai kontroll nyilvánossága adhat leginkább. E tekintetben tehát Landauer Attila kritikája igencsak hasznos lehet… -ne. A feltételes mód azért indokolt, mert – mint arra rámutattam – a kritikus valós hibát mos össze az adatkezelés szakmaiatlan bírálatával. Ebben az összemosásban is a szerzők mindenáron való dezavuálásának szándéka érhető tetten, amely mögött én ezúttal is a recenzensnek a romákkal szembeni előítéletes gondolkodását tükröző történelemszemléletét vélem fölfedezni. Így viszont adott esetben a munkaszolgálatos listára vonatkozó esetlegesen jogos bírálat hitelessége – s ezzel szakmai haszna is –  viszonylagossá válik sajnos.

 Amit most Bársony Jánostól és Daróczi Ágnestől joggal várhatunk el: kötetük újrakiadásakor vagy mellőzzék a „feltételezhetően cigány munkaszolgálatosok veszteséglistájának” közlését, vagy a kötet könyvpiaci terjesztéséhez szükséges újranyomtatás előtt a listát alaposan vizsgálják felül!

 Mert hogy Bársony János és Daróczi Ágnes e művének könyvpiaci terjesztése feltétlenül szükséges véleményem szerint. És persze nem csak azért, mert Landauer Attila kritikájának egy kivétellel valamennyi súlyos hibaként bemutatott észrevétele megalapozatlan. Mint már fentebb utaltam rá, a kötet megítélésem szerint valóban hiánypótló, rendkívül értékes, kiváló munka.

 Ennek alátámasztására engedje meg az olvasó, hogy tanulmányom zárásaként egy rövid tartalmi kritikával magam is megpróbálkozzam a könyvről a piaci terjesztéshez szükséges újrakiadás előmozdítása érdekében!

 

 

 7. A Kali trash - fekete félelem kritikája

  

Tanulmányaimra, olvasmányaimra és munkatapasztalataimra alapozott véleményem alapján úgy vélem, hogy Bársony János és Daróczi Ágnes könyve több oknál fogva is korszakos jelentőségű. 

 Könyvük elején a szerzők átgondolt összevetést tesznek minden népirtások „etalonjával”, a Soával, amikor arra a kérdésre keresik a választ: Vajon miért pont e két népcsoportot választották ki a nácik „faji” alapon a bűnbak szerepére? 

 A szerzőpáros leírja, hogy a két kisebbségi népcsoportot jórészt más-más megkülönböztető jegyek (vallás, bőrszín, életforma) alapján stigmatizálta a többség, s más társadalomfejlődés jutott osztályrészükül. Részben mások voltak azok az ürügyek is, amelyekkel üldözőik a zsidók és a cigányok elleni fellépést igazolni igyekeztek. A szerzők egyebek mellett kifejtik, hogy a nácik gyilkos, faji propagandájukban a zsidókat olyan legyőzendő ellenségként bélyegezték meg, akik, mint „judeobolsevik - plutokrata összeesküvők”, az árja germán faj, sőt lényegében az egész emberiség feletti uralom megszerzésére törnek.  Emiatt a zsidók, mint „főellenség” megsemmisítése lényegében kiemelt céljává vált a náciknak a II. világháborúban. A zsidók elpusztításáért tett erőfeszítések jelentették a népirtás „főfrontját”. A romák megsemmisítése fontossági sorrendben (ha lehet ilyen profánul fogalmazni népirtásról beszélve) a zsidók elpusztítása után következett a nácik faji politikájában.  Vagy ahogy Bársony János és Daróczi Ágnes könyvük bevezető részében  fogalmaznak: a holokauszt során a főellenségnek bélyegzett zsidókkal szembeni „főfront” mellett ez volt a „mellékfront”.[26] Ezzel egyébként minden valamirevaló kutató egyetért.

A hazai és külföldi kutatók egyik része azonban számos adattal alátámasztva azt is vallja, hogy a náci vezetők a háború során a „végső megoldás” részeként, a faji ideológia alapján a háború egy szakaszában a romák Európa-szerte történő kiirtásáról is dönthettek.[27] Más kutatók szerint ilyen döntés a „faji alapon” kategorizált népcsoportok közül csak a zsidók esetében születhetett. Hogy a befolyásuk alá került területeken a zsidók, illetve a romák megsemmisítése eleve kifejezett szándéka volt-e a nemzeti szocialista vezetőknek, vagy „csak” a háború eseményei vitték el a fajelméletet rendszerideológiájuk alapjává tévő, a faji uszítást pedig napi politikai eszközül használó nácikat egészen a népirtásig, s hogy a teljeskörű megsemmisítésre vonatkozó döntés mindkét Európában élő, de a nácik által „népidegennek minősített fajra”[28] – a zsidókra és a romákra – egyaránt vonatkozott-e, illetve hogy a nácik befolyása alá került európai területeken eltérő intenzitással folytatott népirtás során hol, mikortól és meddig volt kifejezetten cél a zsidók, illetve a romák teljes körű elpusztítása, nos, erről az „intencionalista”, és a „funkcionalista” iskolák történészei sokféleképp vélekednek[29]. A roma holokauszt megítélését illetően azonban nem ez a legfontosabb vitakérdés. Hanem az, hogy vajon tartható-e azoknak a kutatóknak az álláspontja, akik szerint a nácik népirtó szándéka „általában” csak az „aszociális” cigányok ellen irányult, a beilleszkedett roma csoportokra nem.[30] S amennyiben nem tartható, akkor ki kell mondani: Az e nézetet valló kutatókat saját előítéletes gondolkodásuk vezette félre, amikor komolyan vették a náci propagandának azokat a faji politikát hamis indokokkal alátámasztani igyekvő szólamait, miszerint a romákat „bűnözői magatartásuk miatt” kellett üldözni. Sok kutató számára ez a kérdés már régóta nem kérdés. Ismert, hogy az üldözők minden népirtásnál az áldozatokat hibáztatják saját sorsukért. Az üldözöttek által hangoztatott ürügyek pedig nem értékelhetők másnak, mint amire használják őket: Ürügyeknek, amelyek a népirtó politikai valós indokait hivatottak leplezni. 

 Bársony János és Daróczi Ágnes könyvükben a Soá és a Pharrajimos[31] fő vonásainak összevetése után a második világháború legnagyobb bűnét jelentő, faji alapú genocídium egyik elemének – a romák elleni náci népirtás történetének – elmondása során már elkerülik a további folyamatos összehasonlítgatást és viszonyítgatást.

 Ezzel két fontos dolgot is elérnek:

 Egyrészt így nem csúsznak bele abba a végzetes hibába, hogy az egyik nép szenvedésének nagyságát, a vele szemben elkövetett bűn súlyát, netán a másik szenvedésének lekicsinylésével és az elkövetők bűnének viszonylagossá tételével emeljék ki.

Másrészt  ezzel a tárgyalási móddal – azaz a roma vészkorszak önálló tárgyalásával – a szerzők számára lehetővé válik, hogy a Pharrajimos áldozatává vált nép szemszögéből mutassák be a történetet. Azaz hogy azt tegyék megismerhetővé és megérthetővé: Vajon maguk a romák hogyan élték meg a folyamatosan növekvő és egészen a népirtásig eljutó, rasszista alapú üldöztetést?

 Van más ok is, ami miatt kiemelkedő jelentőségű ez a mű a magyar romák vészkorszakát feldolgozó eddigi művek nagy részéhez képest. Miután ugyanis  a szerzők annak rendje és módja szerint fölvázolják, hogy a Horthy-rendszer egészére jellemző, fokozatosan bővülő, rasszista alapú cigányellenes intézkedések hogyan jutottak el Magyarországon is a tömeggyilkosságokig, a romák náci koncentrációs táborokba hurcolásáig, és végül az összes magyar cigány zárt munkatáborokba (koncentrációs táborokba) hurcolásának elrendeléséig, azaz bemutatják, hogy miképp vált a magyarországi cigányüldözés hosszú folyamata a nácik és szövetségeseik európai méretű, faji alapú népirtó politikájának részévé, ezután rámutatnak arra a megdöbbentő tényre is, hogy a kormányzati szintre emelt, rasszista alapú, intézményes diszkrimináció a háború után alig egy-két évvel újjáéledt…  És tartott még közel két évtizeden át...[32] És – ezt már én teszem hozzá – 50 év után újjáéledve ma is zajlik…[33]  A folyamatosság bemutatása valóban megdöbbentő! Talán képes lehet polgártársaink egy részére megrázó hatást gyakorolni…

 Említettem már, de nem lehet elégszer hangsúlyozni, mennyire kiemelkedő a könyv 3. és 4. fejezetében a két világháború közötti, és a második világháború alatti, faji alapon diszkrimináló és az idő előrehaladtával a romákat egyre inkább nemcsak jogaiktól, de méltóságuk maradékától is megfosztani igyekvő, dehumanizáló jogalkotási folyamatnak és jogalkalmazási gyakorlatnak a bemutatása. Fentebb, Landauer Attila kritikáját elemezve, csak vázlatosan volt módom ismertetni azt a jogfosztási folyamatot, amelyet a Kali trash - fekete félelem a megdöbbentés erejével tár elénk.

 Nagyon fontos az 1944-es német megszállás után egyre inkább tömegessé váló kényszermunkára hurcolásokra, és az ennek kapcsán létrehozott zárt munkatáborokra vonatkozó információk összegyűjtése, valamint e romaellenes akciósorozat jogi-intézményi hátterének (vagy esetenként e háttér hiányának) bemutatása az 5. fejezetben. Jogászként különösen érdekesnek találtam annak a sokféle jogcímnek és az ezeket tartalmazó változatos jogszabályoknak az ismertetését, amelyekre a fegyveres őrizet mellett kényszermunkára hurcolt romák üldözői hivatkozhattak. Ugyancsak fontos a fejezetben tárgyalt kérdésről zajló vita bemutatása. A diskurzus nyilvánossága elengedhetetlen a téma feldolgozása során.[34]

 Fontosnak tartanám ugyanakkor, hogy a visszaemlékezésekre és újságcikkekre hivatkozás mellett a szerzők hivatkozzanak más meglévő dokumentumokra is az internálásra vonatkozóan. A már említett, Czene Gábor újságírónak írt levelében Bársony János maga is említ több, már feltárt dokumentumot[35], azonban ezek forráshivatkozása a kötetben nem szerepel.

 A kötet 7. fejezete a romák ellen elkövetett tömeggyilkosságokról szól. Huszonhárom esetet írnak le a szerzők. A fejezet bevezetőjében közlik, hogy az ismertetés egyenetlen, mivel részben alaposan felkutatott eseményekről van szó, vannak azonban az ismertetett tragédiák között olyanok is, amelyeknek megtörténtét csak a „helyi roma népemlékezet” tartja számon, de az esemény más nyomainak felkutatására, feltárására eddig még nem került sor. A szerzők itt sem manipulálnak, vagy hamisítanak, mint ahogy az Landauer Attila vádjai között szerepel, hanem korrektül közlik, milyen – gyakran az elvégzett kutatások hiányában ma még igen szegényes – forrásokból lehet az adott településen megtörtént tömeggyilkosságról tudni. Hiányzik, pedig nagyon fontos lenne, a források fellelhetőségi helyének pontos közlése minden egyes esetnél. Ez az esetek többségében a kárpótlási beadványok nyilvántartási számával megjelölve szerepel. Azonban a máshonnan származó interjúknál többnyire nincs feltüntetett nyilvántartási szám. Nem véletlenül. Egy ilyen interjúnak próbáltam utánanézni. Kiderült, hogy jelenleg nincs olyan hazai gyűjtőhely, ahol a hivatkozott valamennyi visszaemlékezés a későbbi kutatások számára elérhető lenne. Azokra a szűkös forrásokra a történtekről, amelyek egyáltalán rendelkezésünkre állnak, sokkal jobban vigyázni kellene! Fontos állami feladatnak tartom e források egybegyűjtését és megfelelő helyen való elhelyezését. Ez lenne a minimum. S a következő lépés persze azoknak a kutatásoknak a megszervezése, és finanszírozása kell, hogy legyen, amelyek a visszaemlékezések alapján föltárnák a romák által szerte az országban faji alapú üldözésük következtében elszenvedett súlyos tragédiákat.

 A szerzők külön fejezetben foglalkoznak a komáromi Csillagerőd történetével. A magyarországi roma holokausztnak ez az az emblematikus színhelye, amelyre vonatkozóan már alapos kutatások elvégzésére is sor került az elmúlt évtizedekben. Karsai László már említett közléseit követően Szita Szabolcs professzor publikált kutatásai alapján a tábor történetéről részleteket.[36] Ezt egészítették ki további értékes adatokkal a Kali trash – fekete félelem szerzői. Így megismerhetjük a táborban lezajlott horrorért közvetlenül felelős néhány személy nevét és rövid életrajzukat. Nagyon jelentős azoknak a tényeknek, dokumentumoknak a feltárása, amelyek igazolják, hogy a tábor poklában nem csak 1944 decemberének második feléig, hanem még 1945 első negyedévében is szenvedtek és pusztultak el romák (köztük gyermekek és munkaképtelen idősek is). Ekkor is érkeztek újabb cigány foglyok és ebben az időszakban is továbbítottak még innen német koncentrációs táborokba romákat és más üldözötteket rabszolgamunkára. A táborparancsnok vallomása szerint a Csillagerődben működő láger egészen 1945. március 18-ig[37] – azaz a már említett német-magyar balatoni offenzíva összeomlásának és egyben a magyarországi nyilas uralom teljes szétzilálódásának napjaiig – működött.

Ebben a fejezetben és a következőben azonban orvosolandó hiányosságokat is találhatunk:

Szerkesztési hiba, hogy az A komáromi Csillag Erőd című fejezet végére egy olyan, önálló szövegrészt illesztették be Temetetlen holtak és eltemetésükre tett kísérletek alcímmel, amely nemcsak – sőt nem is elsősorban – a komáromi tábor áldozatairól szól, azaz nem ebbe a fejezetbe való. A következő, Magyarországi romák náci koncentrációs táborokban című fejezetben a szerzők ugyan megnevezik az abban közölt információk forrásait, a náci koncentrációs táborok fogolylistáit, és azt is, hogy kiknek a segítségével gyűjtötték össze ezekből a listákból az adatokat, azonban a forrásmegjelölés így sem egyértelmű. A komáromi táborból az elszállítás napjának feltűntetésével a transzportok roma foglyainak számára vonatkozó, igen figyelemre méltó listáról pl. nem derül ki pontosan, hogy azt vajon milyen dokumentumokból, kik és mi módon gyűjtötték ki.

 Általában is problémát jelent, hogy bár a kötetben a legtöbb helyen pontos forráshivatkozást találunk, ez sajnos több helyen hiányzik. A kötet belső „kereszthivatkozásainak” pedig oda-vissza irányban működnie kellene: ha a szerzők a törzsszövegben részletesen ismertetik a mellékletben szereplő adatok forrásait, akkor a mellékletben is meg kell jelölni az adott táblázatnál, hogy a törzsszövegben hol található a forrásismertetés. Szintén a forrásokkal kapcsolatos igény, amit fentebb már jeleztem egyszer: Nagyon fontos lenne mielőbb (ha mód van rá, legjobb lenne még a kötet újabb kiadását megelőzően) egy, a kutatók számára elérhető, nyilvános archívumba helyezni azokat az adathordozókat – filmre, diktafonra rögzített felvételeket, interjúlejegyzéseket –, amelyek a kötetben pl. „X.Y. visszaemlékezése, Z. helység, ekkor és ekkor”, vagy „Bársony János kutatása (n)” típusú megjelöléssel szerepelnek! 

 Számomra a két világháború közötti jogfosztási folyamat bemutatásához hasonlóan izgalmas és megdöbbentő volt a 11. fejezetben azoknak a tényeknek a leírása, amelyek arról szólnak, hogyan éledt újjá 1947-től a faji alapú központi szabályozás. Kezdve mindjárt a sokat emlegetett 1916-os „szükségrendelet” és az erre épülő 1928-as razziarendelet hatályos jogszabályként való elismerésével egy újabb belügyminisztériumi rendeletben. Folytatva az 50-es években bevezetett diszkriminatív „fekete személyi igazolvánnyal”. Jelentős érdeme a fejezetnek a diszkrimináció ellen a korszakban fellépő roma politikus, László Mária szerepének bemutatása is.

 A 12. fejezet a rasszista „cigánybűnözés” fogalom kialakulásának és máig tartó használatának történetét mutatja be, kiválóan.

 Jó, hogy a kötet végén a szerzők foglalkoznak a diszkrimináció elleni küzdelem aktuális teendőivel is. Azonban a Mai helyzet, teendők és vitairatok című fejezetben három – 2006-ból és 2007-ből származó – vitairat közzététele szerintem már túlterjeszkedik a roma holokauszt magyarországi történetét bemutató könyv keretein. E három, a szerzők által megfogalmazott dokumentumból legfeljebb egyet lenne érdemes mellékletben közölni véleményem szerint. A másik megoldás az lehetne, hogy ebben a fejezetben a szerzők önállóan – tehát nem évtizedes dokumentumok közlésével – fogalmazzák meg a ma szükségesnek látott teendőket a romák társadalmi integrációja érdekében. 

(…)

 

* * *

 

 

 

 Jegyzetek

 

[1] Hozzáférhető a 2017. augusztus 7-i állapot szerint: http://eszmelet.hu/heindl-peter-buszkeseg-es-eloitelet/

[2] Landauer 2016, 20. és (lábjegyzetben kiegészítve:) 25.

[3] Más kérdés, hogy a laikus olvasók tájékoztatása érdekében indokolt a publikálás helyén közölni, hogy az eseményre utaló adatok számának csekélysége miatt  további alapos kutatásra van szükség a leírtak alátámasztása érdekében.

[4] Czene 2016.

[5] Bársony 2016. A több mint 7 gépelt oldalas levél 2016. szeptember 4-i keltezésű.

[6] Sajnos azonban hiába írta ezt le Bársony János Czene Gábornak még a riport megjelenése előtt, a cikkíró a Népszabadságban elmulasztotta ezt a fontos, tisztázó információt is közzétenni. Így Czenétől csak a Bársony – Daróczi szerzőpáros könyvében közölt adatok megkérdőjelezéséről kaphat az olvasó tájékoztatást, a recenzor kritikájának ténybeli megalapozatlanságáról azonban nem.

[7] Landauer 2016, 20.

[8] Landauer 2016, 20.

[9] Landauer 2016, 20-22. és (a cikk záró részében újra felelevenítve, valamint lábjegyzetben kiegészítve:) 25.

[10] Landauer 2016, 24-25. Landauer Attila ezen a rablógyilkosságon felül még öt olyan, roma, vagy roma származású bűnelkövetők által elkövetett cselekményt említ felsorolásszerűen (a náci megszállás alatti hivatali kollaborálás, elhurcolt zsidó ügyvéd irodagondnokságának elvállalása kijelölés alapján, nyilas cigányzenész bűnelkövetése, keretlegényként zsidó munkaszolgálatosok meggyilkolása,  orosz egyenruhában fegyveres fosztogatás már a front átvonulása után), amelyeket szerinte dolgunk megismerni és megérteni a „történeti valósággal való szembenézés” érdekében.

[11] Landauer 2016, 22.

[12] Landauer 2016, 22.

[13] Landauer 2016, 23.

[14] Bársony-Daróczi 2015, 132.

[15] Landauer 2016, 23.

[16] Braham 2007.

[17] Vörös 2007.

[18] 2017. január 9-én

[19] Megbocsátható, mert valószínűleg elkerülhetetlen „mellékhatása” is lett azonban ennek az adatkezelésnek a budapesti Holokauszt Emlékközpontban. Előfordult, hogy  az Emlékközpont udvarán az áldozatok emlékfalára az adatbázisukban két névalakban szereplő áldozatok esetében mindkét névalakot fölvésték. Így a Magyarmecskéről deportált, majd Auschwitz-Birkenauban meggyilkolt Ney Lívia neve „Ney Lili” névalakban is olvasható az emlékfalon, és mindkét névalakról külön emléklapot is le lehet tölteni az Emlékközpont adatbázisáról.

[20] Erről a listáról alább más vonatkozásban is lesz majd szó.

[21] Landauer 2016, 22-23.

[22] A „feltételezett roma munkaszolgálatosok” veszteséglistáján egyébként nem feltétlenül a vészkorszak roma üldözöttei szerepelnek, hiszen itt nem faji alapon szervezett munkaszolgálatos alakulatok tagjairól van szó. A Kali trash – Fekete félelem szerzői nem is nevezik a holokauszt áldozatainak a listán szereplőket. Landauer Attila az, aki arra utal, mint ha a szerzőpár szerint a listán szereplők halála a „holokauszt része” lenne. (Lásd: Landauer 2016, 22.)

[23] Bársony János kb. 1000-1500 főre becsüli azoknak a romáknak a számát, akiket ilyen címen hívhattak be „lapátos katonának” a háború öt éve alatt. (Bársony – Daróczi 2015, 74.)

[24] Bársony – Daróczi 2015, 74.

[25] Landauer 2016, 22.

[26] Bársony-Daróczi 2015, 30.

[27] Így foglalt állást 1981-ben az általa összegyűjtött hatalmas adattömeg alapján a legendás „nácivadász” holokausztkutató, Simon Wiesenthal is. (Lásd: Purcsi 2004, 236-237.)

[28] Purcsi 2004, 29.

[29] A két iskola közti különbségről lásd: Karsai 2001, 11-12. Karsai László a különbséget nagyon tömören úgy fogalmazta meg, hogy az „intencionalisták” szerint valamiféle intenció, terv alapján cselekedtek a nácik, míg a „funkcionalisták” szerint a rendszer működéséből, funkcionálásából következett a holokauszt.

[30] Az ezzel kapcsolatos eltérő álláspontokról egyfelől: Karsai 1992. i.m. 69. o., másfelől: Purcsi 2004, 121-122. és Bársony-Daróczi 2015, 24-25.  

[31] A Pharrajimos a romák ellen elkövetett náci népirtás megnevezése a romani nyelv lovári dialaktusában. A külföldi szakirodalom a Porrajmos kifejezést használja, azonban Daróczi Ágnes és Bársony János ezt a hazai publikációkban – mivel a Magyarországon a romani nyelven belül elsöprő többségben beszélt lovári dialektusban a „porrajmos” szónak más, a romák között tabuként kezelt jelentéstartalma van – nem javasolja. Lásd: Bársony-Daróczi 2015, 13.

[32] Itt kell megemlíteni, hogy faji alapon diszkrimináló központi szabályozás háború utáni újjáéledésének tárgyalása tekintetében a kötetnek van már hazai előzménye: Purcsi Barna Gyula 2002-ben megjelent kiváló, ’A cigánykérdés „gyökeres és végleges megoldása” ’ című művének utolsó, Fekete személyi igazolvány és munkatábor c. fejezetében izgalmas részletekkel szolgál a sztálinista-rákosista kor cigányüldözéséről. Lásd: Purcsi 2002, 248-264.

[33] Sajnos a közoktatás területén a központilag, intézményesen támogatott romaellenes diszkriminációs politika újjáéledését láthatjuk az utóbbi években. Ez 2013-tól – a már korábban bevezetett, az iskolai szegregáció megakadályozására hivatott jogi szabályozás kasztrálásával és az iskolai diszkrimináció ellen hozott bírói ítéletekkel való kormányzati szintű, demonstratív szembeszállással – egészen bizonyosan állítható. Jelenleg itt tartunk. „Csapataink harcban állnak.” 

[34] A személyeskedés azonban – ami nem a vitapartner személyének megnevezését jelenti, hiszen az helyénvaló és kívánatos, hanem a személy sértegetését – képes megfojtani a vitát. Ennek pedig maga az ügy látja óriási kárát. Erre a demokratikus szellemű, nyilvános viták kultúrájának elsajátítása terén még gyerekcipőben járó hazai közéletben szinte mindig indokolt fölhívni a vitára vállalkozók figyelmét...

[35] Egészen pontos forrásmegjelöléssel említ a levélben egy, a kisvárdai cigány gettóban történtek igazolására alkalmas, 1957-es tanácsi névjegyzéket (Szab.-Szatm.-Ber. Megyei Levéltár XXIII. 23b. 2. doboz), hivatkozva az ezt már publikáló Nagy Pál Források a magyarországi cigányság történetéből /1758-1999/ c. kötetére is.

[36] Szita 2004, 68-78.

[37] Bársony-Daróczi 2015,

 

FIGYELEM! A TANULMÁNY FÜGGELÉKE ÉS IRODALOMJEGYZÉKE A BLOGBEJEGYZÉS TECHNIKAI KORLÁTAI MIATT ITT NEM KÖZÖLHETŐ. EZÉRT AZT KÜLÖN BLOGBEJEGYZÉSBEN "A BÜSZKESÉG ÉS ELŐÍTÉLET FÜGGELÉKE ÉS IRODALOMJEGYZÉKE" CÍMMEL KÖZLÖM. (H.P.) 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

http://heindlpeterblogja.blog.hu/api/trackback/id/tr988301050

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.